Other Echoes Inhabit the Garden

18 September 2019 – 31 October 2019

Nikita Kadan, Tamás Kaszás, Anna Witt

_MG_1430

Installation view works by NIKITA KADAN, Kisterem, 2019

_MG_1436

Installation view with works by NIKITA KADAN, Kisterem, 2019

_MG_1495

Installation view with the work of ANNA WITT, Kisterem, 2019

_MG_1484

Installation view with the work of ANNA WITT, Kisterem, 2019

_MG_1444

Installation view with works of TAMÁS KASZÁS, Kisterem, 2019

masvisszhangok_web

A kiállítás előzménye a Fragments of Utopias című vetítéssorozat, mely több kortárs videómunka és dokumentumfilm egymás mellé helyezésével vizsgálta építészeti emlékeken keresztül a technológiai és társadalmi fejlődésbe vetett utópikus elképzelések kudarcát. A Kisteremben látható kiállítás tovább foglalkozik az épített tér és az emberi test kapcsolatával, illetve a kérdéssel, hogy miért a múlthoz visszatérve keressük olyan kétségbeesetten a változás lehetőségét. A kiállításon látható művek kevéssé reprezentált csoportok mikrotörténetein keresztül tesznek fel kérdéseket a múlt érintésével a jövőről, miközben új formanyelvet alakítanak ki az épített tér és a benne helyüket kereső testek elbeszélésének lehetőségére. A munkák ezáltal szorosan kapcsolódnak a retro-utópia fogalmához, ami – ahogy Boris Buden kifejti – úgy fordul a jövő felé, hogy ehhez a múlt irányába tesz kitérőt, sokszor annak elfelejtett jövőképeit vizsgálva. A kiállításon látható művek azonban már sokkal inkább egyfajta dilemmát fogalmaznak meg azzal kapcsolatban, hogy a múltban elképzelt emancipatorikus, vizionárius utópiákból hogyan veszett ki napjainkra a változásban való hit és mindezek fényében, milyen új alapokra helyezhetjük a közösség és a lakhatás fogalmait.

A művek olyan kérdéseket tematizálnak, mint hogy milyen kapcsolat van az épített tér és a különböző marginalizált csoportok térhasználata között? Hogyan éled újra egy funkcióját vesztett, elhagyott épület? Hogyan tudnak terek egyszerre kizárni és befogadni eltérő közösségeket? Melyek azok a testgyakorlatok, amelyek egy-egy meghatározott térhez kötődnek? A városi térben helyüket kereső csoportok történetein keresztül az elöregedő társadalom, a klímaválság és a migráció globális eseményei kerülnek előtérbe Nikita Kadan, Kaszás Tamás és Anna Witt munkáin keresztül.

The antecedent of the exhibition is the screening series titled Fragments of Utopias, which was organized at the SYAA. By presenting several videos and documentary films, the screening series examined the failure of utopist beliefs in the development of society and science through architectural sites and ruins. The exhibition at Kisterem Gallery further deals with the relationship between architectural space and the human body and asks the question of why we are constantly turning towards the past so desperately when we want to achieve change. The works shown in the exhibition bring into daylight stories of underrepresented communities and ask questions about our future while turning towards the past. At the same time, they create new languages to talk about architectural space and the bodies trying to find their way in it. The term retro-utopia – according to Boris Buden – refers to the act of turning towards the future while making a detour across the past, examining its lost visions. However, the works exhibited here rather represent a certain kind of dilemma towards the fact that the belief in change has faded from the emancipatory and visionary utopias of the past and ask the question how we could within this new framework rethink the foundations of community and coexistence.

The works thematize such questions as what the relationship is between certain kinds of architectural spaces and the usage of those spaces by marginalized groups. How could a building which lost its function be reborn? How could certain spaces exclude and include communities at the same time? What are those bodily practices which are related to a certain kind of place? Through the stories of groups who are looking for their place within the context of the city, the works of Nikita Kadan, Tamás Kaszás and Anna Witt focus on topics of an aging society, climate change, and migration.

A mindennapok ellenforradalma

„Semmit nem lehet csinálni, az ésszerűség állapotában vagyunk. Minden dolog a maga helyén, mint Hegel Jogfilozófiájában. Minden lényt úgy helyeznek el, mint egy nyomtatott betűt egy katonásan elrendezett oldalon.”

(Michel de Certau: A cselekvés művészete, ford. Sajó Sándor, Szolláth Dávid, Z. Varga Zoltán, Kijárat Kiadó, 2010, 135. )

Nekem például ilyen a Dunántúl. A történelmi kisvárosok tapasztalata, ahol a nyomtatott betű a magyar történelem palimpszesztusába íródik bele, melyet individuálisan megmunkálni a nemzeti blaszfémia veszélyével jár. Persze a magyar történelem minden csak nem katonásan elrendezett oldalak rendszere. A hely igazsága = a hely hazugsága. Ahol a helyet úgy tetoválják a testre, hogy a nemzettest immanens útvesztővé válik. Ez a kafkai Odú nemzeti földrajza, ahol a magyar test és a magyar hely egybeírása identitáspolitikai törvényeként termelődik. A társadalom értelme vagy logosza hússá válik, miként a Pápai Húsgyár terméke: mi vagyunk, ahogy nem vagyunk. Kísértet-hurka, önmagába töltve. Ehhez a barokk preparációhoz képest még a legbanálisabb modernitás is szökésvonalat jelenthet.

A vidéki útvesztők után számomra Újpest lakótelepei, blokkjai és kockái a kihágás, a mozgékonyság és a bakteriális terjedés lehetőségével kecsegtettek. Ehhez is kellett egyfajta rend, de ez a rend elég rugalmas volt ahhoz, hogy a mozgó, gesztikuláló, járó, élvező test tiszteletlenségét felszabadítsa. Persze paradox: miért épp a Koncepció-város volt képes felszabadítani? Egy olyan hely-rendszer, melyet a lakozás tervezésére hoztak létre, ahogy a szocialista irodalmat, az olvasás megtervezésére. Utólag úgy látom, hogy a lakótelep valójában egyfajta természeti térként, naturalizált kiterjedésként jelentkezett számomra, sejthálózatok, formalizációk és transzparens alakzatok olyan hálózataként, melynek rugalmassága épp az ismétlődés banalitásában rejlett. A hamis identitás fullasztó történetisége után a személytelenség természeti világa, mert épp ebben a hiányban tudtam megalapozni magamat, hogy új történelmet írjak a hely iránti tiszteletlenségből erőt merítve. Persze fontos eleme volt ennek a tapasztalatnak, hogy úgy tűnt: az ideológia elhagyta már ezt a modernitást. A Koncepció-város hanyatlott, illetve hanyatlását túlélve önmaga tervezetét kísértette.

A rendszerváltás utáni generáció tagjaként a történelem nélküliség eufóriájában élve a szocialista lakótelep csupán egy nekroindusztriális rommező volt, mely nem a társadalom, hanem a természettörténet része. Itt nem működik a szocialista humanizmus, sem nemzetgép, mert csak törzsek vannak, egy skizomodern animizmus, mely úgy kapcsolja hozzá a testet a helyhez, hogy az álom szabadsága mentén zuhanhassanak lefelé és felfelé egyaránt. Nem volt gravitáció, azokban az években Újpesten nem volt gravitáció. Aztán persze megjelent, a hússá vált logoszt nem lehet lefogyni, az ember mégiscsak becipeli a társadalmi értelmet a lakásába, mert benne van az élelmiszerekben, a gesztikulációban és a tekintetekben. A tiszta hely, akár a tiszta test mégiscsak hamis tudat, hiszen épp a mániákus tisztítás válik egy idő után bevéséssé. Végül megint csak az Odúban találtam magam, mert nem lehet a történelmet a történelmen kívülről csinálni, mert ez a „kívül” vagy a Természet szimulációja vagy az őrület, ami gyakran ugyanaz. A jellé válással egyedül a kiáltás szállhat, szembe írja Michel de Certau, de hogy lehet a nap 24 órájában kiáltani? Mint az újpesti szomszédom, Zoli, aki minden reggel elment hazulról, de csak azért, hogy körbejárja a várost, mert egy végtelen monológot kiabált bele egy hatalmas Szájba, ami ő volt, de mégse.

Mert minden beszélőgépen keresztül is a városgép beszél, azon keresztül meg a nemzetgép, mert a beszélőgép csak egy lejegyző-rendszer, mely a jellé-válás fertőző médiuma.

Az őrült nincs a helyén, nincs neki helye, de attól még a helyet szolgálja, mert végtelenül ismétli, rágja és gurgulázza a Törvényt, ami kitaszította. Az őrület tehát nem mozdítja ki a Várost, kiáltása hamis Forradalom, mert csupán az Odú morajlását visszhangozza. Forradalom, Új ember és Új Történelem helyett úgy tűnik, mégiscsak ellenforradalomra van szükség. A mindennapok ellenforradalmára. Nem absztrakt héroszok utópikus erőszaktevésére, hanem kószálok permanens barkácsolására. Az „ellen” itt nem „vissza”, nem valamiféle Nagy Retró, hanem ellenmozgás minden irányban és minden időben: össze-vissza.

Nekem a Rajk László-féle Lehel Csarnok jelenti az ellenforradalom helyét és testét. Radikális eklektikája, vagyis radikális tisztátalansága miatt. Az útvesztő, a város gyomra itt feltárja önmagát, hogy lássuk – semmi nincs a helyén, mert mindennek ez a helye, a tér örvénylő hely-telensége, ahol végre tiszteletlenek lehetünk újra:

„az ember tiszteletlenül bánik az építészeti művel. Amint birtokba veszi, rögtön átalakítja, átrendezi, átfesti, külsejét, belsejét megváltoztatja. Szöget ver, fúr, farag, hozzátesz, hozzáépít. Az építész szándékát figyelmen kívül hagyva az egészet átértelmezi, úgy tekint az építészeti műre, mint talált tárgyra, ready made-re. (…) Ugyanakkor a tér csak velük válik teljessé, az elképzelt mű valójában csak általuk születik meg. Nélkülük, emberek nélkül a piac, a mozi, a koncertterem, a kórház csak katasztrófa vagy járvány sújtotta, elhagyatott világ.”

Rajk László: A befejezettség ábrándja (Opus complebitur)

Ebben nincs átverés. A történelem nem tetteti magát se rendnek, se természetnek. Emésztetlen idézetek szervek nélküli teste, ahol a hurka értelme az, hogy ehetetlen. Mert szervetlen, akár csak mi magunk. A forradalmi modernitás nem tudja felzabálni a múltat, hogy előre ugorjon a semmibe, mert a gyomorrontás az egyetlen hermeneutikai tapasztalat. A hússá vált logosz így ismer magára. A felfüggesztett, a virtuális zabálásban, melyet az ellenforradalom alantas materializmusa az ürülék mindennapjaival, a jelen kőzetével, szembesít. Mindig elképzelem, hogy Zoli körútjainak is fontos állomása lehetett a Lehel piac, de valószínűleg nem evett semmit, csak lejegyezte a gyomor hangjait. De ez még mindig a nyelv, a tisztaság hisztérikus maradványa. Pedig itt mindenki gyomor lehet, vagy egy olyan szerv, ami rugalmasan vándorol a piac színkódjai mentén. A mindennapok ellenforradalma szorgalmas munkálkodás nem a jövő vagy a múlt ellenében, hanem az idő emészthetetlenségének érdekében, hogy mindig legyen a testemben egy idegen elem, valami, ami képes ellenállni.

Nemes Z. Márió