Zsolt Molnár: Along the Edge of the Leaf

11 June – 23 July 2021

Zsolt Molnár – Tünde Ruzicska: Stillness of Remains

11 June – 23 July 2021

Chance Rendezvous
(A foreword to the exhibitions of Zsolt Molnár and Tünde Ruzicska)

“as beautiful as the chance encounter of a sewing machine and an umbrella on an operating table.”
(Lautréamont: The Songs of Maldoror, 274.)

****

I rarely give titles to opening speeches, but this time I felt it was important to summarize my thoughts, or rather, the way I am thinking about the two exhibitions about to be opened.

I also do not usually use mottos before texts, but this sentence by the Count of Lautréamont – Isidore Ducasse –, one that was picked up by the Surrealists and made to be the groundwork of their aesthetics, became one of the most important theoretical sentences of 20th-century art.

This sentence places beauty, the artwork, and art itself outside the realm of predictable effects, and into the terrain of chance, of the uncontrollable, of the accidental.

The accidental meeting of things might resonate with us, it might not; but if it touches us, it will be beyond what is explicable.

****

I could of course update Lautréamont’s bon mot:
For example, I could translate it like this: The chance encounter of a graphic designer and a ceramic artist in AQB (Art Quarter Budapest).

Perhaps: The rendezvous of plywood and porcelain elements in Kisterem.

Or: From caterpillars to chawans and back

Organisms and diagrams

Abstract soils – the reign of fertile abstraction

Ultimately:
mimesis and abstraction

On the other hand:
story and structure

****

It is clear: We are dealing with a peculiar collage, with the juxtaposition of elements that otherwise do not belong together, with something that is part conscious, part instinctive, part coincidence.

Originally, I wanted to entitle this short opening as “The chance encounter of Dezső Korniss and Kurt Schwitters in Képíró Street”:

The legs of Zsolt Molnár’s objects, especially the metal legs, and his curious carvings that pierce through the plane – and all in all, the evocation of a reptilian nature is a distant, perhaps not even conscious reminiscence of Tücsöklakodalom by Korniss, one that is amplified by the tangling vines of Tünde Ruzicska.

The spaces of Kisterem, in this sense, that they are building and dwelling in, could be Kurt Schwitter’s Merzbau in its initial phase, but optimized for the 2020s.

Because the geometric concupiscence, medial promiscuity that characterizes the work of Zsolt and Tünde is airy in a way that is specific of Korniss, but hardly of Schwitters.

So I originally planned to give the title “The chance encounter of Dezső Korniss and Kurt Schwitters in Képíró Street”, this turned into Chance Rendezvous: a kind of rendezvous (which is a conscious invitation to a meeting), which is somehow still accidental––

For the meeting of Korniss and Schwitters is broadened in such a way that I had to rethink the title:

I accidentally went to the theatre yesterday and saw a monodrama version of Marcel Proust’s In Search of Lost Time. There is a longer passage with observations that intertwine things akin to what Zsolt Molnár and Tünde Ruzicska are showing us:

“After waiting a minute, I would go in and kiss her; Françoise would be making her tea; or, if my aunt felt agitated, she would ask instead for her tisane, and it would be my duty to shake out of the chemist’s little package on to a plate the amount of lime-blossom required for infusion in boiling water. The drying of the stems had twisted them into a fantastic trellis, in the interlacings of which the pale flowers opened, as though a painter had arranged them there, grouping them in the most decorative poses. The leaves, having lost or altered their original appearance, resembled the most disparate things, the transparent wing of a fly, the blank side of a label, the petal of a rose, which had all been piled together, pounded or interwoven like the materials for a nest. A thousand trifling little details—a charming prodigality on the part of the chemist—details which would have been eliminated from an artificial preparation, gave me, like a book in which one reads with astonished delight the name of a person one knows, the pleasure of finding that these were sprigs of real lime-trees, like those I had seen, when coming from the train, in the Avenue de la Gare, altered indeed, precisely because they were not imitations but themselves, and because they had aged. And as each new character is merely a metamorphosis from something earlier, in these little grey balls I recognised green buds plucked before their time; but beyond all else the rosy, lunar, tender gleam that lit up the blossoms among the frail forest of stems from which they hung like little golden roses—marking, as the glow upon an old wall still marks the place of a vanished fresco, the difference between those parts of the tree which had and those which had not been “in colour”—showed me that these were indeed petals which, before filling the chemist’s bag with their spring fragrance, had perfumed the evening air. That rosy candleglow was still their colour, but half-extinguished and deadened in the diminished life which was now theirs, and which may be called the twilight of a flower. Presently my aunt would dip a little madeleine in the boiling infusion, whose taste of dead leaves or faded blossom she so relished, and hand me a piece when it was sufficiently soft.” (Marcel Proust: In Search of Lost Time, Volume I., Swann’s Way, translated by C. K. Scott Moncrieff and Terence Kilmartin)

These sentences speak of the exaltation of the order of the accidental, as well as of tea of course, of dried lime blossom, of transforming blossoms, of imitation and the genuine, of memory and reality.

Of a chance rendezvous.

Attila Horányi

Véletlen randevú
(Molnár Zsolt és Ruzicska Tünde kiállításai elé)

Szép, …mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon. (Lautréamont: Maldoror énekei, 274. Bognár József fordítása)

****

ritkán adok címet egy megnyitónak, de most fontos volt e két szóval összefoglalnom azt, amit gondolok; vagy inkább azt, ahogy gondolok a megnyitandó két, rokon kiállításra

mottót sem szoktam megnyitó szövegek elé tenni, de Lautréamont gróf — Isidore Ducasse — e mondata, melyet a szürrealisták kaptak fel és tettek meg esztétikájuk egyik alapvetésévé, a huszadik századi művészet egyik legfontosabb művészetelméleti mondatává vált

a szépséget, a művet, a művészetet a ráción, a kiszámítható hatáson túl helyezi el ez a mondat: a véletlen, a kontrolálhatatlan, az esetleges terrénumába

dolgok véletlen találkozására talán rezonálunk, talán nem; de ha megérint minket, az túl lesz a megmagyarázhatón

****

Lautréamont bonmot-ját aktualizálhatnám is, persze:

például fefordíthatnám így: egy grafikus és egy keramikus véletlen találkozása az aqb-ben

esetleg: rétegelt lemezek és porcelán elemek randevúja a kisteremben

vagy: hernyóktól a chawan-okig és vissza

organizmusok és diagramok

absztrakt televények — a televény absztrakció uralkodása

végső soron:
mimézis és absztrahálás

másfelől:
történet és struktúra

csupa-csupa ellentét, esetleg komplementer érték, perspektíva, indíttatás

***

világos: sajátos kollázzsal, össze nem tartozó elemek egymás mellé, egymásra történő rendelésével van itt dolgunk, valamivel, ami részint tudatos, részint ösztönös, részint véletlen

eredetileg azt a címet akartam adni ennek a rövid megnyitónak, hogy Korniss Dezső és Kurt Schwitters véletlen találkozása a Képíró utcában:

Molnár Zsolt tárgyainak lábai, különösen a fémlábak, és különös, síkon áthatoló faragványai — és egyáltalán, a csúszómászó természet megidézése Korniss Tücsöklakodalmának távoli, talán nem is tudatos reminiszcenciája, amit Ruzicska Tünde tekergő indái fel is erősítenek

a kisterem tere pedig, amit beépítenek-belaknak — akár Schwitters Merzbau-ja is lehetne, kezdeti fázisában, de a 2020-as évekre optimalizálva

mert azért az a geometrikus bujaság, mediális promiszkuitás, ami Zsolt és Tünde munkáját jellemzi olyan levegősségű, ami Kornissra talán, Schwitters-re viszont egyáltalán nem jellemző

****

szóval eredetileg azt a címet adtam volna, hogy Korniss Dezső és Kurt Schwitters véletlen talákozása a Képíró utcában; ebből lett a véletlen randevú: egy olyan rendez-vous (tudatos meghívás egy találkozóra), amely valamiként mégis véletlen

Korniss és Schwitters találkozása ugyanis kibővült, méghozzá úgy, hogy újra kellett gondolnom a címadást:

****

véletlenül tegnap, véletlenül színházban voltam, véletlenül Hajduk Károly előadásában, monodrámaként néztem meg Fischer Iván lakásszínházában Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regényének első kötetét, Jancsó Júlia fordításában

az előadást követően a szerkesztő-rendező, Seres Tamás elmesélte, miként bukkant véletlenül az Atlantisz könyvesboltban Proust regénye újrafordításának első kötetére; miként ismert Proust sosemvolt franciájának friss magyarításában korunk nyelvére, korunk kérdéseire-kétségeire

hosszabban idézek e tegnapi szövegből, mert számos megfigyelésével olyasmit ír le, olyasmit indáz körül, amit Molnár Zsolt és Ruzicska Tünde mutatnak nekünk

***

“Kis idő múlva bementem hozzá, hogy megcsókoljam; Françoise épp a teát szűrte le; vagy, ha néném nyugtalannak érezte magát, tea helyett hársfőzetet kért, ilyenkor pedig az én tisztem volt a gyógyszertári tasakból egy tányérra tenni a kellő mennyiségű hársfalevelet, amelyet azután a forró vízbe kell szórni. A szikkadt szárakon a levelek szeszélyes fonatba tekeredtek, és kacskaringóik között úgy nyíltak a halovány virágok, mintha egy festő rendezte volna el, rakosgatta volna őket a lehető legmutatósabban. A jellegtelenné vált vagy elváltozott levelek a legkülönfélébb dolgokra emlékeztettek — áttetsző légyszárnyra, egy árcédula üres hátoldalára, rózsasziromra —, melyeket egymásra zsúfoltak, összezúztak vagy egybefontak, mint fészeképítéskor. Ezernyi felesleges apró részlet — a patikus lenyűgöző pazarlása —, amelyet egy mesterséges készítményből kihagytak volna, akár egy könyv, melyben ámulva bukkanunk egy ismerős nevére, itt a felismerés örömével ajándékozott meg, azzal, hogy való hársfaágacskákkal van dolgom, amilyeneket az Állomás úton láttam, s amelyek épp azért váltottak alakot, mert nem utánzatok voltak, hanem önmaguk, csak épp megöregedtek. Mivel pedig minden egyes új vonás egy régi metamorfózisa volt csupán, a szürke gömböcskékben felismertem a kifejletlen zöld rügyeket; és főként a szelíd, holdvilágos, rózsaszín ragyogás mutatta meg, hogy ezek a szirmok valóban ugyanazok, amelyek a tavaszi estéken árasztottak balzsamos illatokat. A színük még mindig a régi viaszrózsaszín láng volt, de félig már kihunyt, álomba merült ebben a mostani, csökött formában, amelyre kárhoztattak, s amely mintha a virágok alkonya volna. Nagynéném nemsokára belemárthatott a tűzforró főzetbe — melynek hullott levél vagy hervadt virág ízét oly örömmel ízlelte — egy kis madelaine-t, amelyből egy kis darabkát, amint az kellőképpen megszívta magát, nekem adott.” (Marcel Proust: Az eltűnt idő nyomában I, Swannék oldala, Jancsó Júlia fordítása alapján)

az esetleges rendjének felmagasztalása — erről is szólnak ezek a mondatok; ahogy persze teáról, elszáradt hársvirágról, átalakuló bimbókról, utánzatról és valódiról, emlékről és valóságról

egy véletlen randevúról

****

A kiállítást megnyitom.

Horányi Attila