Tamás KASZÁS: Fegyvertár / Armory Show

21 September – 21 October 2022

Terepnapló (részlet)

(…) Egyelőre nem jöttem rá, mi köti össze őket. Azon túl, hogy ők azok, akik maradtak. Már hetek óta figyelem őket és próbálok részt venni a hétköznapi tevékenységeikben, amit noha engednek, nem különösebben figyelnek arra, hogy bevonjanak. Beszélni csak egész keveset szoktak, főleg praktikus dolgokról (vízszerzés, táplálkozás, építés beosztása) esik szó. Ezek a mindennapi teendők, mivel szinte csak ez teszi ki a napjukat, sajátos rítusra emlékeztetnek, de még nem tudtam megfejteni, honnan is inspirálódnak. Ugyanis néha teljesen szürreális dolgok keverednek a „praktikus” dolgokkal: ilyenkor mintha játszanának, úgy, hogy meg se kell beszélniük a szabályokat, mindenki tudja mit kell csinálni. Különféle régi sportok jutnak eszembe, gyerekjátékok, vagy egy középkori, kifordított világ. De még alaposabban meg kell figyelnem ezeket a rítusokat. Legjobban azonban a tárgyaik érdekelnek: egyszerre tűnnek ősréginek és kortársnak, teljesen használhatatlannak és pont az adott célra megfelelőnek. Úgy tűnik, ők is sajátosan viszonyulnak hozzájuk: van amit sose használnak, csak a szertartásaik során, van ami meg mindig velük van, szinte hozzájuk nőve, mint egy protézis. Elhatároztam, hogy legközelebb megpróbálok valódi párbeszédet kezdeményezni velük: talán a gyerekek nyitottak lesznek erre. Múltkor láttam egyiküket a mocsaras résznél, mintha halászott volna: összenéztünk. Elhatároztam, hogy először vele próbálok majd meg kialakítani valamiféle kapcsolatot. (…)

***

Kaszás Tamás műveit nézve nem egyértelmű, hogy hol járunk: visszatértünk-e a múltba, vagy egy, a múltból építkező, nem túl távoli jövőben járunk? Különböző mikroközösségek, véletlenszerűen egymás mellé verődött emberek, gyerekek, túlélők a művek főszereplői, azaz lennének, ha a művészt nem érdekelné jobban ezen elképzelt közösségeknek a tárgyi kultúrája. Milyen kultúra alakulhat ki a mi civilizációnk romjain? Mi az, ami utánunk megmarad és mi az, ami mint ősi tudás, felelevenítésre érdemes? Hogyan ér össze időhurokként múlt és jövő a pre-modern eszközök felevenítésén keresztül az ökológiai katasztrófa árnyékában? A kiállításon bepillantást nyerhetünk ezen elképzelt közösség túlélésért küzdő mindennapjaiba: részben ismerős, részben azonban megfejthetetlen rítusok és játékok rajzolódnak ki; eközben saját kultúránk időtlennek tűnő épületeit, eszközeit múzeumi tárgyakként, makettekként látjuk viszont. Kaszás Tamás tudatosan épít nemcsak a tárgyak kettős vagy többes funkcióira, hanem a használati tárgy és műtárgy közti ellentét feloldására is: a kiállításon már meglévő munkák keverednek újakkal, művek jelennek meg a művekben, más perspektívába, új kontextusba helyezve azokat. A filmek és épületmakettek pedig háttérként, kontextusként funkcionálnak: a kiállítás fókuszában lévő (játék) fegyverek (kések, köpőcsövek, íjak, dobónyilak stb.) és egyéb tárgyak (zászlók, pajzsok) használóinak otthonaként, cselekvéseik színtereként jelennek meg.

A kiállításon látható művek eközben nem tudományos magyarázatot keresnek arra, hogy mi fog történni velünk egy lehetséges ökológiai katasztrófa alatt és után, hanem a fikciót és a történetmesélést segítségül hívva, a gondolkodásunkat sokszor mind a mai napig meghatározó oppozíciókat mossák el. Ebben a világban a fegyverek egyszerre játékok, dísztárgyak, múzeumi relikviák és valódi fegyverek, a gyerekek saját közösségüket hozzák létre amelyben rombolás és építkezés elválaszthatatlan, a természettel való együttélés egyszerre kiváltság, a túlélés egyetlen eszköze ugyanakkor folytonos küzdelem, a misztikum, a spiritualitás pedig áthatja a mindennapi túlélés nagyon is gyakorlatias rítusait. Mindeközben a kiállítás felveti a kérdést: tényleg csak vészhelyzet esetén (háború, klímakatasztrófa) tudnak összefogni az emberek? Jelenlegi társadalmunk individualista buborékjai csak akkor tudnak kipukkanni, amikor már szó szerint közeleg a vég? Addig is, egy játék keretében gyakorolhatjuk az összeomlást: hasonló módon, ahogy azt Francis Alÿs képzőművész játékokat összegyűjtő videó sorozatában lehet látni, amelyben mexikói gyerekek tükrökkel és az azon megcsillanó, visszaverődő napfénnyel imitálnak lövöldőzős játékot. A játékban a fegyver egyszerre láthatatlan és mindenütt jelenlevő: maga a fény, a nap; a halál pedig egyelőre csak átmeneti.

Gadó Flóra

/

Looking at the works of Tamás Kaszás, it is unclear where we are – are we back in the past or in a not-too-distant future that is indebted to the past? Various micro-communities, random crowds of people, children, survivors, are the protagonists of the works – or would be, were the artist more interested in them than in the material culture of these imaginary communities. What kind of culture might grow from the ruins of our civilization? What will be left behind us and what will be worth renewing as ancient knowledge? How do, through the rehabilitation of premodern tools, past and future meet in a time loop, to the backdrop of ecological disaster? The exhibition offers insight into the everyday struggle for survival of these imaginary communities – into rituals and games that are partly familiar and partly cryptic; simultaneously, we encounter the buildings and tools of our own culture, that once seemed permanent, as museum pieces and models. Tamás Kaszás exploits not only the dual or manifold functions of objects but also the tension between everyday objects and objets d’art: the exhibition is a mix of both old and recent works, one incorporated into the other, providing new perspectives and contexts. Films and architectural models serve as a background, or a context, or a home, or a stage, for (toy) weapons (knives, blowguns, bows, darts, etc.) and other objects (flags, shields).

It is not scientific explanations for what is going to happen to us during, and after, an eventual environmental disaster that the works on display are after – instead, through fiction and storytelling, they blur the oppositions that often define our ways of thinking to this day. In this world, weapons are toys, ornaments, museum relics, and actual weapons at the same time; children create their own community where destruction and construction are inseparably linked; co-existence with nature is both a privilege, the sole means of survival, and a constant struggle; and the mystical and the spiritual permeate the pragmatic rituals of day-to-day survival. The exhibition also asks the question, “Are emergencies (wars, climate catastrophes) really the only time when people come together?” Do the bubbles of our individualistic societies first burst when the end is, literally, nigh? In the meantime, we can prepare ourselves for the end by playing a game – like the Mexican children, in the video series by Francis Alÿs dedicated to games, who are playing a real-life FPS with mirrors and sunbeams. Their weapons are both invisible and ubiquitous – they are the light and the sun, and death is only temporary.

Flóra Gadó

Kaszas_2022