Ilona Keserü Ilona

30 May – 30 June 2017

ilona_keseru_ilona_meghivo_kisterem_2017
ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_1

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_2

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_4

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_3

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_hill_1973_oil_embossed_canvas_78x78x16_small

ILONA KESERÜ ILONA: Hill, 1973

oil on embossed canvas, 78,5x78,5x15 cm

ilona_keseru_ilona_homoru_terseg_2009_olaj_vaszon_150x200_small

ILONA KESERÜ ILONA: Hollow Space, 2009–2010

oil on canvas, 150x200 cm

Színekről

„Úgy érzem, a színek sajátos skálája a legszilárdabb ebben a világban (…) A formák, amelyek hordozzák e koloritot, még nem feltétlenül véglegesek.” – írta Perneczky Géza az érett kezdetek idején a Budapester Rundschauban 1968-ban Keserü Ilona művészetéről.
Ma, 2017-ben már magabiztosan nyilatkozhatunk a fönti kijelentés igazáról. Keserü Ilona festészetének tengelye valóban a színekhez időben és térben változó viszonya, azok kutatása és különböző megnyilvánulási formája.
A 60-as évek végén új vonulatként jelent meg a festészeti munkásságában, amelyet Keserü maga színkutatásnak nevezett el. Mindezzel a korábbi – piros – narancs – rózsaszín orientáltságú színhasználatát kívánta tágítani, első sorban a spektrumszínek tartományai felé. Ebben különös és ösztönző mozzanat volt az a természeti látvány színeit elemeire bontó gyertyalángfotó, amelyet Ottlik Gézától kapott, és egy külföldi naptár képes lapja lehetett. Számos festmény témája lett tehát a pigmenttel kikeverhető színek skálája a színfelbontás és a színek egymásba való átmenetének elemzése, illetve a festékből kikeverhető legnagyobb szín-intenzitás.

A fordulat

„1972-ben egy hullámfelületre hatszögű foltokból komponált képet festettem. A fénytörés tiszta színei sokféle árnyalatban közelítették meg egymást ezen a képen. Semleges, áttetsző árnyalatok után kutattam, szürkét nem akartam használni. Kevergettem a világos okkersárgát, zöldet, rózsaszínt egymással. Finom átvezető színek jöttek létre, amik leginkább saját bőrömre hasnlítottak, ahogy figyeltem a festett foltok előtt mozgó kezemet (…) A meghitt es titokzatos bőrszín – Goethét idézve: »valamennyi egymástól eltérő változatában a legkevésbé sem elemi szín, hanem szerves főzés által megdolgozott jelenség« – a fénytörés, a szivárvány minden színárnyalatával vonzza egymást, mindegyikkel harmonikus együttest alkot.
Éveken keresztül képek és tárgyak sorát készítettem e felismerések alapján.”

A végtelen színsortól a cangiantéig

A Színoszlop, a Hengerpalást, vagy a színek folytonosságaként megjelenő, Vidovszky Lászlóval közösen létrehozott Hang-Szín-Tér-akció, és később, a végtelen színszalag- gubancokban a kép tárgya egyszerűen a színsor megfestése, sokféle festészeti eszközt felvonultató kompozíciós együtthangzás megjelenítése volt.
E gondolkodás során állt elő egyszer csak a Szín-Möbius 1987-ben, amely számtalan méretben, változatban készült el önálló tárgyként és festmények motívumaként.
A végtelenített színsor és a Möbius térforma összekapcsolása során a különböző színárnyalatok folyamatos egymásba kapcsolódással, zökkenő nélkül haladnak egy megfejthetetlen térben. Azonban a Möbius-reliefek szokatlan együttállásokat is eredményezhetnek, szokatlan szín-akkordokat. De a kétezres évek új felfedezése, a cangiante mégsem teljesen erre a felismerésre épül.
Ilona Keserü Ilona 2001-ben, római útja alkalmával, a Capella Sistina mennyezetfreskóinak megtisztított felületein szembesült egy új – ám Michelangelo idejében teljesen általános – festészeti – optikai jelenséggel, amelynek a neve: cangiante. Ez a találkozás magától értedődő, szenvedéllyel és valódi kutatókedvvel járó új fejezetet nyitott Keserü festészetében.
A cangiante arab eredetű szó, színváltást jelent, és már jóval Michelangelo előtt, a 14. században jelent meg a közép-itáliai festészetben, de késői alkalmazását Keserü felfedezte a 20. századi modern itáliai festészetben is (Perilli és a Forma 1. Csoport munkáiban). A cangiante azonban a maga korában bevett festői fogás volt, amelyet első sorban a drapériák és öltözetek ábrázolásánál használtak. Lényege szerint nem komplementer, vagy ún. harmonikusnak tekintett színpárok kerülnek egymás mellé, hanem saját fényüket és egymás ragyogását fokozó, nem a logikán, hanem személyes szín-preferenciákon alapuló színértékek. A szájhagyomány útján terjedő festészeti receptet végül Cennino Cennini jegyezte le az Il libro dell’arte című konkrét fogásokat tartalmazó gyakorlati kézikönyvében. A Capella Sistina freskóin Michelangelo a hagyománynak új lökést adva, új színpárokkal, az expresszív hatást fokozandó, plasztikus alakítással aknázta ki a cangiantéban rejlő lehetőségeket. Ilona Keserü Ilonát ezek a váratlan, harsogó színakkrodok, „néha hajmeresztő dolgok”, lilák-kékek, narancsok-zöldek ragadták meg. Festészeti alkalmazásukban azonban nem csak az intenzív szín-együttállások harmonikus-diszharmonikus megjelenése foglalkoztatja, hanem a színváltás felidézte zenei harmóniák, a „legtitkosabb szubsztancia” mibenléte is.

Aknai Katalin

On Colors

“I believe that the specific scale of colors is the most solid thing in this world (…). Figures that carry this coloration are not necessarily final” – Géza Perneczky wrote at the beginnings in Budapester Rundschau, in 1986 about the art of Ilona Keserü. Today, in 2017 we can confidently pronounce that the above-mentioned statement is true. The axis of Ilona Keserü’s painting is in fact her relationship with colors changing in space and time, their examination and manifestation. At the end of the 1960s a new trend appeared in her artistic practice, called color study by Keserü herself. She wished to broaden her previous – red – orange – pink – oriented color application, primarily towards the range of spectrum colors. A special and motivating moment in this was the photo of a candlelight that decomposed the natural sight to its elements, which she received from Géza Ottlik, and which was probably a colored page of a foreign calendar. The theme of numerous paintings became the analysis of the scale of colors mixed from pigments, decomposing and blending of colors, and achieving the greatest color intensity that can be mixed from paint.

The Turn

“In 1972 I painted on a wavy surface a picture composed of hexagonal spots. Clean colors of refraction of light approached each other in a great variety of shades in this picture. I was searching for neutral, translucent shades; I did not want to use grey. I was mixing light ochre, green, and pink with one another. Fine transitory colors were created, that mostly resembled to my skin as I was observing my moving hand in front of the painted spots (…). The intimate and mysterious color of skin – according to Goethe: »in all of its differing variations it is not in the least a basic color but a manifestation created by organic preparation« – the refraction of light, the rainbow attract each other with all of their shades, create a harmonic unit with all of them.
I have been creating a series of pictures and objects for years based on these realizations.”

From the Endless Line of Colors to the Cangiante

In the case of the Color Pillar, the Cylinder Superficies, or the Sound-Color-Space action created together with László Vidovszky, manifesting as the continuity of colors, and later the endless color-ribbon-tangles, the subject of the picture was simply the painting of the line of colors, the visualization of a compositional harmony using several kinds of painting techniques.
During this thinking process was Color-Möbius created in 1987, which since has been recreated as an independent object or painting’s motifs in different sizes and uncountable variations.
Different continuously interlocking shades move smoothly in an inexplicable space during the linking of the infinite color line and the Möbius form. However, Möbius reliefs also generate unusual arrangements and uncommon color chords. The cangiante, the mew discovery of the 2000s is not based on this realization, though.
In 2001, during her visit to Rome, Ilona Keserü Ilona saw a new optical phenomenon in the cleaned frescos of the Capella Sistina – although it was rather widespread in Michelangelo’s time – the name of which was cangiante. This realization opened a new chapter in Keserü’s art that was natural, passionate and was accompanied by a real research mind.
Cangiante is a word of Arabic origins, it means changing of color and appeared well before Michelangelo in the 14th century in Middle Italian painting, but Keserü found traces of its usage even in the 20th century modern Italian painting (in the works of Perilli and the Form 1 group). However, cangiante itself used to be a generally accepted custom of painters for depicting primarily draperies and garments. Its substance is that instead of complementary or so-called harmonic color pairs it uses color values that intensify their own lights and each other’s brightness, which are not based on logic but on individual color preferences. The painting technique spreading by oral tradition was finally written down by Cennino Cennini in his handbook Il libro dell’arte, in which he also included concrete techniques. In the frescos of the Capella Sistina Michelangelo gave a new impulse to the tradition; he found the hidden potential of cagniante by applying new color pairs and employing sculpturesque compositions to intensify the expressive effect. Ilona Keserü was captivated by these unexpected, flourishing color accords, “sometimes horrific things,” purples-blues, oranges-greens. In their application in painting, however, it is not only the harmonic-dynamic appearances of the intense color combinations what interests her, but the musical harmonies recalled by the color changes, the nature of the “most concealed substance.”

Katalin Aknai