Dynamic States of Equilibrium. Hard-Edge Paintings by István Nádler”

István Nádler is one of the most outstanding members of the generation of artists to emerge in Hungary in the 1960s, often referred to as the “Iparterv” generation, after the name of two semi-official exhibitions held in Budapest (in 1968 and 1969) in the premises of the Iparterv industrial design company. These shows marked the public debut for a group of young Hungarian artists who linked themselves to international trends such as Pop Art, Post-Painterly Abstraction, Abstract Expressionism and Fluxus. The aim of the Iparterv Exhibitions was to present the public with concepts of art that were both compatible with international discourse and reflective of Hungarian artistic traditions. Due to their “Westernised” approach and their open embrace of abstract art, the artists who took part tended to be categorised by the cultural-political apparatus of the time as “Tolerated” (meaning they were neither “Supported” by the state nor expressly “Forbidden”), and so they had few opportunities – if any – to exhibit their works in state-run art institutions.
Nádler’s early experiments with Art Informel, created in the spirit of Pierre Soulages’s Tachisme and the style of Alfred Manessier, soon gave way to Hard-edge painting. His works from the second half of the sixties bear comparison with those by certain contemporary American and German abstract painters, such as Nicholas Kruschenik (especially in terms of stylised motifs) and Georg Karl Pfahler, although they can also be regarded as continuations of the modernist strain of Hungarian art. Many important exponents of Hungarian modernism, such as those from the so-called European School, would often incorporate ancient Hungarian patterns into their Surrealist compositions (creating, in effect, fine-art parallels to the folk-inspired modern music composed by Béla Bartók); likewise, among the Iparterv artists, István Nádler, Imre Bak and Ilona Keserü also referenced folk-art motifs in their abstract works. The rounded forms that Nádler employs, with the elemental dynamism of their colours, can be traced back to the petals often found in Hungarian folk art, to the decorative elements of the ancient Celts and Avars, and to the ornaments used by the Pannonian Slavs; at the same time, the monumental paintings that he constructs out of emblematically stylised figures also recall – in the words of his monographer, Lóránd Hegyi – “the paradoxical beauty of the megalopolitan industrial landscape”, and can be interpreted as abstract landscapes.
Kisterem Gallery is hosting works from different stages in István Nádler’s Hard-edge period. There are compositions made up of interweaving bands of colour (Blue – Black, 1968; Untitled I, 1968), which – over the years – have come increasingly to resemble landscapes. In 1970, Nádler was invited by Mrs Mihály Károlyi to spend three months in Vence, in the South of France. Here he was inspired to paint dynamically curving, parallel bands of colour alongside torn, fragmented colour fields, whose combined effects recall images of towers, winding roads, treetops and clouds, stylised as though in a graphic novel, and echoing the industrial aesthetic of Pop Art (Vence, 1970). The spherical and globular forms, slip-sliding around and in between one another, build up an almost ornamental fabric, whose dynamism is intensified through the vibrancy of bright, sharply contrasting fields of colour. Such compositions of expressive hues and rounded shapes were succeeded by a more reduced palette and more angular forms. In 1972 Nádler spent an extended period in the guest studios of the Museum Folkwang in Essen-Werden. The works he painted here (Essen-Werden, 1972; Essen, 1972) comprise of repetitive axonometric forms, sometimes resembling grand architecture consisting of folded shapes. The central motifs – diagonal forms made up of sharp-edged profiles – engage tightly against one another, generating tense, dynamic states of equilibrium. The diagonals are composed of reduced geometric shapes, in warm and cold hues as well as black, and even as they hover in empty space, their heavy mass is palpable. Nádler juxtaposes works from the same series into sequences of paintings built up of different variations of forms. Seeing them together as a kind of frieze enables us to notice and interpret the tiny shifts and alterations, and the complex structures of space and time that derive from them. In the second half of the seventies, the diagonal shapes grew ever more ethereal yet also more expressive, until the artist reverted in the early 1980s to the kind of expressionistic painting typical of Art Informel.
The diagonal forms that Nádler painted in the 1970s can also be conceived of as metaphors for the tricky balancing acts performed in order to reduce tensions between polar contrasts – forces and counterforces. The search for a unified whole that transcends diametric opposites is characteristic of Nádler’s life’s work. His œuvre could be defined as an incessant state of flux between conflicting qualities, such as geometry and informality, convention and contemporaneity, objective associations and abstract systems. The twisting diagonals are also related to the art historical references that Nádler regularly reaches for in his works: the dynamic posture of Nike of Samothrace, and the floating parallelograms of Kazimir Malevich that seem to merge into the image plane.
István Nádler is one of the best-known artists from the Iparterv generation. In 1968 he and Imre Bak held a joint exhibition at the Galerie Müller in Stuttgart, and in 1974 he presented his works at a one-man show in the Museum Folkwang, Essen. In 1986 he exhibited at the Venice Biennale. In 1990, a large-scale solo exhibition of his works was hosted by the Neue Galerie Graz in Austria, and two large surveys have been held in Budapest: at the Műcsarnok in 2001 and the Ludwig Museum in 2008. His works can be found in the most important public collections in Hungary, as well as in such international institutions as the Neue Nationalgalerie in Berlin, the Museum Folkwang in Essen, the Albertina and Mumok in Vienna, and the Solomon R. Guggenheim Museum in New York.
The selection now on show at Kisterem Gallery focuses on Nádler’s output between 1968 and 1974: paintings that are firmly in line with Hard-edge, and which at times have a serial character. These works, which may now rightly be regarded as definitive – even classic – pieces of Central-Eastern European abstract art, offer a complex picture of the artist’s early, geometric period.

Dávid Fehér

Dinamikus egyensúlyhelyzetek. Nádler István hard edge festményeiről

Nádler István az 1960-as években fellépő magyar művésznemzedék kiemelkedő alkotói közé tartozik. Annak a generációnak a tagja, amelyet gyakran emlegetnek Iparterv-generációként, két – 1968-ban, majd 1969-ben megrendezett – félhivatalos budapesti kiállításra hivatkozva. Ezeken a tárlatokon léptek fel első ízben együtt egy új magyar művészgeneráció tagjai, akik olyan nemzetközi tendenciákhoz kapcsolódtak, mint a pop art, a festészet utáni absztrakció, az absztrakt expresszionizmus és a fluxus. A kiállítások célja olyan művészetfelfogások bemutatása volt, amelyek kompatibilisek a nemzetközi diskurzusokkal, ám a magyarországi művészet hagyományaira is reflektálnak. A tárlatokon bemutatott művészeket „nyugatias” szemléletük és az absztrakció iránti nyitottságuk okán a korszak magyarországi kultúrpolitikája a „tűrt” kategóriába sorolta, műveiket állami intézményekben alig mutathatták be.
Nádler a soulages-i tasizmus és a manessier-i festészet jegyében fogant korai informel kísérleteit követően a hard edge festészet felé fordult. Festészete az 1960-as évek második felében párhuzamba állítható a kortárs amerikai és német absztrakcióval, például Nicholas Krushenick stilizált motívumokkal operáló, absztrakt műveivel és Georg-Karl Pfahler korabeli festményeivel, ugyanakkor a magyarországi modernista törekvések folytatásának is tekinthető. Ahogy a magyar modernizmus fontos alkotói – például az Európai Iskola nevű művészcsoport tagjai – gyakran idéztek meg szürrealista kompozícióikon ősi lokális motívumokat – Bartók Béla népművészetből táplálkozó modern zenéjének képzőművészeti párhuzamait megalkotva –, úgy az Iparterv művészeti közül Nádler István, Bak Imre és Keserü Ilona absztrakt festményeinek is fontos elemei az archaikus, gyakran népművészeti motívumok. Nádler elementáris színdinamikájú, gömbölyded formái visszavezethetők a magyar népművészetben is megjelenő szirommotívumokra, ősi kelta és avar díszítőelemekre, pannóniai szláv ornamensekre, miközben az emblémaszerűen stilizált alakzatokból építkező monumentális festmények – a művész monográfusát, Hegyi Lórándot idézve – „a nagyvárosi ipari táj ellentmondásos szépségét” is megidézik, absztrakt tájképekként is olvashatók.
A Kisterem Galéria Nádler István hard edge festészetének különböző szakaszait mutatja be: az egymásba fonódó színsávokból építkező kompozíciókat (Kék – fekete, 1968; Cím nélkül, 1968), amelyek az évek során egyre inkább tájszerűvé váltak. 1970-ben Nádler Károlyi Mihályné meghívására három hónapot töltött Vence-ban. Itt festett képei dinamikusan csavarodó, párhuzamos színsávokból és tépett színmezőkből építkeznek: tornyok, kanyarodó utak, falombok, felhők képregényszerűen stilizált képeit-képzeteit idézik meg, és ezáltal a pop art indusztriális esztétikájával is összevethetők (Vence, 1970). Az egymásra és egymásba csúszó gömbölyű-gömbölyded formák sűrű, szinte ornamentális szövetet alkotnak, amelynek dinamikáját felerősíti az élénk, kontrasztos színmezők vibrálása. Az expresszív színekből és kerekeded formákból felépülő kompozíciókat redukáltabb színvilág és szögletesebb formarendszer követte. 1972-ben Nádler hosszabb időt töltött el a Museum Folkwang Essen-Werden-i vendégházában: itt festett művei (Essen-Werden, 1972; Essen, 1972) térben rövidülő, árnyékolt, „kihajtogatott”, repetitív formából építkeznek, melyek olykor nagyléptékű architektúrákhoz hasonlatosak. A képek központi motívumai, a szögletes idomokból megalkotott, elhajló, csavarodó átlók egymásnak feszülnek, dinamikus egyensúlyhelyzeteket teremtve. Az üres térben lebegő, mégis nehézkedő átlós formákat Nádler redukált, hideg- és melegszínű, illetve fekete geometrikus formákból építi fel. Nádler egymás mellé rendeli a sorozat darabjait, formavariációkból felépülő képszekvenciákat alkot. A frízszerű képsort szemlélve leolvashatóvá és érzékelhetővé válnak az apró elmozdulások és módosulások, illetve az ezekből származó komplex idő- és térstruktúrák. A hetvenes évek második felében az átlós formák egyre éteribbé, ugyanakkor expresszívebbé váltak, mígnem a művész visszatért az informelre jellemző expresszionisztikus festőiséghez az 1980-as évek elején.
Nádler hetvenes években festett átlós formái a poláris ellentétek – erők és ellen-erők – közötti feszültségeket feloldó kényes egyensúlyhelyzetek metaforáiként is felfoghatók. Az ellentéteken túlmutató egység keresése a nádleri életmű egészére jellemző: a nádleri oeuvre ugyanis leírható az ellentétes minőségek – például a geometria és az informel, a hagyomány és a korszerűség, a tárgyias asszociációk és elvont formarendszerek – közötti mozgás véget nem érő folyamataként. A kicsavarodó diagonálisok ugyanakkor a nádleri művészet visszatérő művészet- és kultúrtörténeti referenciáival is összefüggésbe hozhatók: a szamothrakéi Niké dinamikus testtartásával és Kazimir Malevics a képsíkban feloldódni látszó, lebegő paralelogrammájával.
Nádler István az Iparterv-generáció legismertebb alkotói közé tartozik: 1968-ban Bak Imrével közös tárlata nyílt a stuttgarti Galerie Müllerben, 1974-ben önálló kiállítás keretében mutatta be műveit az esseni Museum Folkwang. 1986-ban kiállított a Velencei Biennálén. 1990-ben nagyléptékű önálló kiállítást rendezett műveiből a grazi Neue Galerie am Landesmuseum Joanneum, 2001-ben a budapesti Műcsarnokban, 2008-ban a budapesti Ludwig Múzeumban nyílt gyűjteményes tárlata. Alkotásai a legfontosabb magyarországi közgyűjtemények mellett – többek között – olyan múzeumok gyűjteményében is megtalálhatók, mint a berlini Neue Nationalgalerie, az esseni Museum Folkwang, az aacheni Ludwig Forum, a New York-i Solomon R. Guggenheim Museum, illetve bécsi Albertina és Mumok.
A Kisterem Galéria válogatása ezúttal a művész 1968 és 1974 közötti időszakára, a hard edge-hez köthető, olykor szeriális karakterű festményekre fókuszál – komplex képet nyújtva a nádleri életmű korai, geometrikus szakaszáról, olyan alkotásokat mutatva be, amelyek a kelet-közép-európai absztrakció immár klasszikusnak tekinthető, meghatározó darabjai.

Fehér Dávid