Nádler_meghivo_2021

„Mindig – amikor – akkor”

Nádler István legújabb képeiről

Hiába újak Nádler István legújabb kiállításának darabjai, mégis, amikor először láttam őket, olyan érzésem volt, mintha régről ismerősek lennének. Dejà vu? Nem, hiszen új, eddig soha nem látott képekről van szó. A gesztusok, a formák, a színek, a dinamikák azonban nagyon is ismerősek. Persze, ez nem csoda; Nádlernek az évtizedek során kialakított, folyamatosan mélyülő és egyre több rétegű vizuális nyelve messziről is azonosítható kézjegye lett. Innen az ismerősség érzése. Ám ezzel még nem érintettem a képeinek a sajátos lényegét. Vizuális nyelvet önmagában sokan ki tudnak dolgozni. Ami Nádler művészetét számomra különlegessé teszi, az az, hogy a csakis rá jellemző vizuális nyelvet egy konzekvensen felépített gondolatvilággal tudja ötvözni. Egy képzőművész kapcsán persze óvatosan kell bánni ezzel a fogalommal: gondolatiság. Egy festő esetében a gondolat, ha van, elsősorban nem a megfestett témákból, a szavakkal is elmondható képi történetekből bontható ki – a festő ne legyen képíró! -, hanem abból, ami kizárólag neki áll rendelkezésére: a színekből, az árnyalatokból, a formákból, a gesztusokból, az ecsetkezelésből, vagyis mindabból, ami kizárólag festői megnyilvánulás. Nem arra gondolok tehát, hogy Nádler konceptuális lenne – ahogyan nem volt koncept-festő mondjuk Malevics sem, amikor megfestette a fekete négyzetet. A gondolat Nádlernél egy olyan szellemi állapotnak a sűrítménye, ami nem szűkíthető a festészetre, mégis kizárólag a festészet közegében tud megnyilvánulni.

Ilyen értelemben tartom gondolkodó festőnek Nádlert. És ha az új képei ismerőseknek hatnak, akkor mindenekelőtt azért, mert látom, hogy itt is megjelenik az az erős és átütő gondolatiság, amely egész festészetén végighúzódik. És ezzel azt is megkockáztatom, hogy Nádlert egész festői pályája során egy nagy gondolat foglalkoztatta és foglalkoztatja ma is. Hogy ez micsoda? Ez az, amit szavakban nehéz visszaadnom, hiszen a gondolat nála nem szavakból és fogalmakból tevődik össze, és főleg nem irodalminak tetsző képi történetekből. Sokkal inkább egy roppant erős akaratból – vagy még inkább akarattal teli keresésből –, ami mindenekelőtt abban nyilvánul meg, hogy a képeinek, legyenek akár sorozatok, akár egyedi darabok, mindig roppant erős dinamikája van. Ettől keltenek olyan hatást, mintha azok mintegy kiszakadtak volna belőle s ő csak bábaként asszisztált volna a születésük során. Minél tovább nézem őket, annál erősebb bennem az az érzés, hogy ezek a képek úgy születtek meg, hogy Nádler világra segítette őket, de azok mintha nélküle is már készen álltak volna, hogy világra jöjjenek.

Persze ezt kapásból cáfolni lehet. Hiszen ezeken a képeken azért minden nagyon is ki van számítva – ahogyan Tandori szerette idézni Kleet: „nichts ist von ungefähr”. Semmi sem véletlen ezeken a vásznakon. Nem, itt mindent hosszas mérlegelés és átgondolás előz meg. Mégis, képei ereje éppen abból fakad, hogy azután, a világra jövetelük pillanatában oda minden mérlegelés, feledve minden átgondolás. Nézem a festményeit, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ezek a képek úgy születtek meg, ahogyan – más műfajból véve a hasonlatot – egy Pablo Casals az előadás egy döntő pillanatában olyan hangot varázsol elő a csellóból, amilyenre senki más nem képes. Vagy ahogyan Esterházy egy adott pontra eljutva olyan jelzőt húz elő a nyelv sűrűjéből, amilyenre addig valószínűleg ő maga sem gondolt sohasem. Gondolkodnak? Nem. Kiszámítják a megfelelő kéztartást vagy jelzőt? Nem. És mégis, az hibátlanul helyén van. Nem véletlenül. De nem is csak az évtizednyi gyakorlásnak és rutinnak köszönhetően. Hanem mert az évtizednyi tudás egy olyan pillanattá sűrűsödik össze, amit én kegyelmi pillanatnak neveznék. Ez a szellem teljesítménye. Ilyenkor már nincsen rutin és nincsen tudás sem, mert ez a pillanat megismételhetetlen és egyszeri. Minden alkalommal az. Mindig – amikor – akkor e kiállítás címe: tudni mindig, hogy bekövetkezik, és mégis, amikor megtörténik, akkor az maga
a kiszámíthatatlan csoda, mert felülmúl minden várakozást.

Ez a kegyelmi pillanat az, ami Nádler festményein számomra mindig átsugárzik. A festészetét úgy jellemezném, hogy miközben ezt a kegyelmi pillanatot keresi, már a keresés folyamata is azzá válik. A keresés a rátalálás – a válasz megelőzi a kérdést.

A mostani festményei számomra egy sorozatot képeznek. Ez sem újdonság; ha visszagondolok eddig pályájára, akkor sokszor találkozhattam nála sorozatokkal. Emlékezetes nekem például a nyolcvanas évekből a Feketebács-sorozat, amikor egy hatalmas vércsíkot megidéző vörös vonal húzódott végig a képeken, mintegy összekötve őket. Vagy pár évvel ezelőtt a Hét utolsó szó sorozat, amelyen a kereszt alakú formák drámai változását lehetett nyomon követni. A mostani képek is nézhetők sorozatként, még ha nem tudnék egyértelmű sorrendet felállítani. Alapvetően két festői princípium szegül szembe az egyes képeken; a monokróm, többnyire kék háttér és a különféle formákból, gesztusokból álló kavargó, színes formák folyamatos, képről képre egyre drámaibb párbeszéde figyelhető meg. Van persze, ahol a kék egyáltalán nem tűnik fel, csak a geometrikus szerkezetek és a közöttük táncoló színes gesztusok láthatók; másutt a gesztusok egymásra torlódnak, de közben a festékcsíkoknak eltérő színe van, attól függően, hogy milyen megvilágítási szögből nézzük őket. A sárga zöldessé tud változni, a szürke ezüstté, amitől az egészben van valami mozgékony játékosság. Mindez ráadásul térbeliséget is ad a látványnak. Van, ahol szigorúan szétválik a kép bal és a jobb fele: a baloldali sötétszürke gesztusok a sötétkék alapból mintegy kiszakadnak és a másik oldalon egy hófehér mezőbe lépnek át, ahol már egészen új körülmények között folytatják
a táncukat. Sőt, vannak képek, amelyektől a humor sem idegen – ahol a zöld síkok és mezők uralják a kép felületét, ott már-már Bauhaus-táncoknak lehetünk a szemtanúi. Van, ahol fentről egy rózsaszín kontúrokkal rendelkező arany és ezüst színű zászlóra emlékeztető forma mintegy aláereszkedik, hogy odalent egy másik zászlónak a csúcsával érintkezzen – s mindez a sötétkék alapon, ami e dinamikának és mozgásnak köszönhetően kozmikus űrré tágul. Ilyennek képzelem azt, amikor Artaud Vérsugár című darabjában Isten lenyúl a földi világba, hogy ott beleharapjanak a csuklójába. És azután itt van a sorozat számomra legdrámaibb darabja, amelyen egy erőteljes vörös nyíl úgy köti össze a két képfelet, hogy közben át is szakítja őket. A zászlóhoz hasonlóan ezúttal Nádler egy másik régi motívuma,
a háromszög köszön itt vissza. Tökéletes kiszámítottsággal van megszerkesztve ez a kép, de a nyers és fékezhetetlennek tetsző indulat uralja. A francia filozófus, Gaston Bachelard „szintetikus pillanatnak” nevezte azt, amikor minden úgy sűrűsödik egybe, hogy közben minden megmarad tisztának és átláthatónak. Ezt neveztem előbb kegyelmi pillanatnak. Ez a vörös háromszög tévedhetetlen biztonsággal szúrja át a kép mezőjét, úgy talál el, hogy közben ő maga is telitalálat. Olyasmire irányul e háromszög csúcsa, ami túl van a láthatóságon – és azt ugyanakkor vissza is csempészi a látható világba. A transzcendencia nem valahol tőlünk messze keresendő, hanem itt, a közvetlen közelünkben. Benne élünk.

A bevezetőm elején gondolkodó festőnek neveztem Nádlert. Pedig nehezen tudnék nála érzékibb festőt mondani a mai magyar festészetben. De a kettő nem zárja ki egymást. Sőt. Az érzékiségnek van egy olyan foka, amikor olyasmi kezd kikristályosodni, ami már túl van az érzékiségen. Szokás azt mondani, hogy testté lesz az ige. Nádler képeit nézve ezt megfordítanám: ezúttal a test, vagyis az érzéki az, ami igévé lesz.

Földényi F. László