Ádám Albert: disconnected

23 June – 31 July 2020

01_Ádám Albert_disconnected_wooden tub, colour blown glass, iron, 166 x 140 x 58 cm

Ádám ALBERT: Disconnected, 2020

wooden tub, colour blown glass, iron, 166 x 140 x 58 cm

03_Ádám Albert: disconnected_colour blown glass_detail_10 x 15 x 38 cm

Ádám ALBERT: Disconnected (detail), 2020

colour blown glass, 10 x 15 x 38 cm

05_Ádám Albert_Neural network_blown glass, black tile, dimensions variable

Ádám ALBERT: Neural Network, 2020

blown glass, black tiles, dimensions variable

06_Ádám Albert_Neural network 1_blown glass, 25 x 12 x 20 cm

Ádám ALBERT: Neural Network, 2020

blown glass, 25 x 12 x 20 cm

10_Ádám Albert_Still life II._2020_blown glass, white tile, stainless steel_123 x 72 x 72 cm

Ádám ALBERT: Still Life II., 2020

blown glass, white tile, stainless steel, 123 x 72 x 72 cm

15_Ádám Albert_Man_Blown glass, white tile, stainless steel, 97 x 45 x 75 cm

Ádám ALBERT: Man, 2020

blown glass, white tile, stainless steel, 97 x 45 x 75 cm

16_Ádám Albert_Disconnected_2020_exhibition view_4

Ádám ALBERT: Disconnected, 2020

exhibition view at Kisterem, Budapest

17_Ádám Albert_Still life I._2020_blown glass, white tile, stainless steel, 147 x 31 x 42 cm

Ádám ALBERT: Still Life I., 2020

blown glass, white tile, stainless steel, 147 x 31 x 42 cm

19_Ádám Albert_Still life I._2020_blown glass, white tile, stainless steel, 147 x 31 x 42 cm_detail 2

Ádám ALBERT: Still Life I. (detail), 2020

blown glass, white tile, stainless steel, 147 x 31 x 42 cm

20_Ádám Albert_Conversation_2020_blown glass, stainless steel, branch, dimensions variable

Ádám ALBERT: Conversation, 2020

blown glass, stainless steel, branch, dimensions variable

A kórházi ágyak melletti éjjeliszekrény kétségkívül sajátos tárgy. Ez a szekrény vagy inkább asztal, együtt mindazzal, ami rajta látható, megtestesíti a beteg életének megváltozott szükségleteit: ami nem fér rá az asztalra, az nincs. Mégis ezt az „asztalt” csak ritkán társítjuk az olyan kórházi alaptapasztalatokhoz, mint amilyen például a csempék hidegsége, a fehér és zöld színek tompasága vagy a hang, ahogy az infúziós állvány kigördül a folyosóra. A kórtermeket benépesítő éjjeliszekrények azt az erőfeszítést testesítik meg, ahogy a beteg és hozzátartozói, vagy épp az ápolók megpróbálják rekonstruálni a valódi, kinti élet egy darabját a kórház lefokozott életterében: ételt, könyveket, zsebrádiót vagy wc papírt raknak a beteg feje mellé. Az éjjeliszekrény így válik egyfajta mikrouniverzummá, egy személyes tárggyá a kórházi miliőben.

Ez a fajta letisztult, tárgyiasult intimitás jelentkezik Albert Ádám legújabb munkáiban, ahol a betegséggel és gyógyulással kapcsolatos érzeteket, motívumokat jeleníti meg és helyezi sajátos konstellációkba. A tárgyegyüttes anyag és formavilágában is a betegség láthatatlanságáról, illetve ennek kapcsán az emberi szervezet kiszolgáltatottságáról beszél: így válik kulcsmotívummá a kiállításon az üveg, hol színezett, hol eredeti állapotában. Albert, aki számos korábbi munkáiban is kísérletezett hagyományos kézműves eljárásokkal, ezúttal az üvegfújást választotta, amelyről, az üveg törékenységén keresztül önkéntelenül is az emberi test sérülékenységére asszociálhatunk, ahogy a fém-csempe-üveg tárgyegyüttesek a már említett kórházi éjjeliszekrényt vagy infúziótartót juttatják eszünkbe. Maguk az üvegtárgyak neuronok vagy különböző belső szervek absztrahált, fikcionalizált formáiban arról is beszélnek, hogy a testünk működéséről való tudásunk mennyire bizonytalan, hogyan próbáljuk azt metaforák segítségével érthetőbbé tenni.

Az egyén fájdalma egyben a gyászoló fájdalma: a hiány és az üresség érzete egy letisztult, szikár enteriőrt hoz létre, amely eközben Albert eddigi legszemélyesebb kiállítása. Ez a szál a művész édesapjának elvesztéséhez köthető, amely más, szinte szimbolikus jelentőségű tárgyakon keresztül is megjelenik. A fa teknő, mely szorosan kapcsolódik a születés, felnövés képeihez a kiállításon már elkorhadt formában jelenik meg, egy vas tartja össze, magában foglalva az egyik színes üvegtárgyat. A második térben található két fém-üveg konstrukció, amelyek egyfajta párbeszédhelyzetet idéznek egy korhadt faágat fognak közre, amely Albert családjának veszprémi kertjéből származik. Mindeközben, a fekete csempékre helyezett változatos, szinte hálózatot képző neuron üvegformák, – noha bőven a világjárvány előtt jöttek létre – mégis kitágítják a kiállítás kontextusát az elmúlt időszak megváltozott mindennapjai felé. A láthatatlantól való félelem, a vírus irracionalitása, a fertőzés veszélye ezáltal egy nagyon személyes, de tágabb értelemben vett társadalmi kontextusban is újraértelmeződik, amelyben az válik a fő kérdéssé, hogy miként lehet a fájdalmat formába önteni.

Gadó Flóra

The nightstand beside hospital beds is beyond doubt a special piece of furniture. This stand, or rather table, together with what is stored on it represents the changed necessities of the patient’s life: things that do not have room on the table do not exist. However, this “table” hardly gets associated with such basic hospital experiences like the coldness of tiles, the flatness of the colors white and green, or the voice of the infusion pole rolling out to the corridor. The nightstands that fill hospital rooms are the manifestations of the effort of the patients, their relatives, and the nurses as they try to reconstruct pieces of the real, outside world in the reduced living space of the hospital: food, books, pocket radios or toilet paper are put beside the patients’ heads. This is how the nightstand becomes a micro universe, a personal object in hospital environment.

This clean, objectified intimacy manifests itself in Ádám Albert’s most recent works in which he visualizes sensations and motives connected to sickness and recovery and puts them in peculiar contexts. Both the material and the design of the group of objects discuss the vulnerability of the human body through the invisibility of sickness: this is how glass becomes a key motive in the exhibition, either in colored or in its original state. Albert already experienced with traditional craftsman techniques in a number of his previous works, and this time he chose glass-blowing that unintentionally associates the fragility of glass to the fragile nature of human body. Similarly, the objects made of metal, tiles and glass remind us of the nightstand or the infusion poles. The glass objects in the shape of neurons or different abstracted, fictionalized organs also reminds us how uncertain our knowledge about our bodies’ operations are, how we try to make it intelligible with the help of metaphors.

The pain of the individual is the pain of the mourner as well: the sense of absence and emptiness creates a clean, lean interior, and at the same time it is Albert’s most personal exhibition to this day. This can be connected to the artist’s loss of his father that materializes in other objects with almost symbolic significance. The wooden trough, strongly connected to the pictures of birth and growing up, is exhibited in putrefied form, held together by a piece of iron, including one of the colored glass objects. The two metal-glass constructions found in the second room, resembling a kind of a discussion, surround a putrefied tree branch that comes from the garden of Albert’s family in Veszprém. Meanwhile, the varied neuron glass shapes put on black tiles, practically creating a network, – although created well before the pandemic – still expand the context of the exhibition to the changed daily life of the last few months. The fear of the unknown, the irrationality of the virus, the danger of infection get reevaluated this way in a highly personal but wider social context in which the main question is the way how pain can be materialized.

Flóra Gadó