András Rigler

26 April – 3 June 2016

rigler_installation_view_6

Installation view with works of ANDRÁS RIGLER, Kisterem, 2016

rigler_installation_view_5

Installation view with works of ANDRÁS RIGLER, Kisterem, 2016

rigler_installation_view_4

Installation view with works of ANDRÁS RIGLER, Kisterem, 2016

rigler_installation_view_1

Installation view with works of ANDRÁS RIGLER, Kisterem, 2016

rigler_untitled

ANDRÁS RIGLER: Untitled, 2016

painted ceramics, ø 120 x 8 cm

rigler_adaptation

ANDRÁS RIGLER: Adaptation, 2013

white ware, size variable

kisterem-meghivo_rigler-andras

Leginkább a Bauhaus, majd Andy Warhol tevékenységével kezdődött az a jelenség, hogy a képzőművészet dialógusba lép a designnal, az építészettel, a divattal, a médiával, a reklámmal és a populáris kultúrával. Ennek a párbeszédnek a kialakulását nagyban elősegítette a kapitalizmus és a kommercializmus fejlődése is. A kortárs képzőművészet aktuális és jövőbeli folyamatait vizsgálva egyre relevánsabb a képző- és az alkalmazott művészetek közötti határterületek, átjárások, kapcsolatok kutatása – a különbségek hangsúlyozásának fenntartása mellett.

Akár a párhuzamosságokra, együttállásokra, akár a másféleségekre fókuszálunk, el kell ismerni, hogy a 21. század a design mint művészeti ág felemelkedésének korszaka a művészeti színtéren. A design hidat képez a technológia és a művészet világa között, sőt, indikálja, hogy a művészet és a technológia találkozásából a kultúra új formái termelődjenek ki. Egyre szembetűnőbb, hogy a képzőművészek a design stratégiáit felhasználva fogalmazzák meg kritikájukat, reflektálnak a mindennapi jelenségekre, finomítják konceptuális megközelítéseiket. A designerek pedig megelégelve a piaci mechanizmusok kényszerét és a funkcionális termékek gyártását, tárgyaikkal belefolynak a szociális, politikai, etikai, ökológiai és esztétikai diskurzusokba, illetve objektjeiket kritikai statement-ként használják saját diszciplínájuk határain belül, de azon túlmutatva.

Ezekkel a mondatokkal fejeztem be egy kiállításmegnyitót a közelmúltban, s most innen szeretném folytatni még ezt a gondolatmenetet.

A székek egy évszázaddal ezelőtt cseppet sem voltak kevésbé szépek és funkcionálisak, mint azok, amelyeket manapság gyártanak. Mindazonáltal a székeket mégis folytonosan újratervezik az idők során. Miért? A cinikusok azt állítják, hogy a székek folytonos újratervezése az eladások promotálására tett kísérlet csupán. Még ha a designert alkalmazó gyártó részéről ez is lenne az elsődleges ok, a designer indíttatása mélyebb és összetettebb, ugyanaz motiválja, ami a művészt, a filozófust, a költőt és a tudóst. Az emberi intelligencia soha nem elégszik meg azzal az adott valósággal, ami rendelkezésére áll. Akármennyire is kielégítőnek tűnik a létező valóság, mindig marad az emberben egyfajta telhetetlen éhség és kíváncsiság, ami arra készteti, hogy olyan dolgok után kutasson, amelyek túl vannak azon, amit nagy erőfeszítéssel elért, túl vannak az ismert korlátokon, túl az adott világrenden és az aktuális ismereteken. Egy tárgy létrehozásának alapvető feltétele, hogy a designernek legyen egy előzetes elképzelése, koncepciója vagy terve arról, hogy a létrehozandó tárgynak milyennek kellene lennie, hogyan kellene kinéznie. Természetesen igaz, hogy a design igényli a funkciót, a művészet nem, a design eredmény vezérelt, a művészet pedig nem feltétlenül az, mégis azt állítom, hogy a design és a művészet úgy viszonyul egymáshoz, mint a keleti gondolkodásban a yin és a yang. A yinnek nincs értelme a yang nélkül, és fordítva, a yin magába foglalja a yangot, és fordítva. Hogy ezeket a gondolatokat egyre többen osztják a művészeti világban, annak bizonyítéka a 90-es évek óta világszerte létrejött számos art and design múzeum, és az egyre szaporodó kiállítások, a Kisteremben is immár a harmadik.

Rigler András szobraival személyes történeteket mond el az ember esendőségéről, illetve alkalmazkodóképességéről. Adaptáció – ez nemcsak egyik legfontosabb kiállított munkájának címe, de saját sorsának, személyes attitűdjének is fontos mozzanata. Az adaptáció az a folyamat, amelynek során bennünket formál az, amin nem tudunk változtatni: alkalmazkodunk a megváltozott körülményekhez és kibékülünk az akadállyal, amit nem tudunk megmásítani. Amit nem alakíthatunk, az bennünket alakít: tanulunk a hibáinkból, hasznosítjuk a kudarcainkat, és megerősödve, de nem megkeményedve állunk helyre.

Legtöbb alkotásának középpontjában emberi vagy állati figurák állnak, de az állatok is humanizálódnak, emberi tulajdonságokkal, személyiséggel ruházódnak fel, emóciókat közvetítenek. Mindegyik munka hátterében felsejlik egy az élettel való személyes konfrontáció és/vagy egy szimbolikus mese, illetve a mai világ nyomása által az emberből kiváltott érzelmi hatások, amelyek egy mély, emocionális identitást fejeznek ki.

A szobrok egy részének, éppen a legszemélyesebbeknek az anyaga kerámia. Az agyagot évezredeken keresztül csak funkcionális tárgyak készítésére használták, mert a legkönnyebben elérhető és a legmegbízhatóbb alapanyag. Egészen az elmúlt évekig nem is vált elfogadottá a kortárs szobrászatban, talán mert régi, egyáltalán nem olyan korszerű, mint a műanyag vagy a fém, és mert konkrétan a művész saját keze munkáját igényli. Egy designer részéről nagyon személyes választás, hiszen a létrejövő tárgy nem laboratóriumban vagy üzemben kel életre, munkások, asszisztensek közreműködése sem szükséges hozzá, nincs gyártási folyamat. Az agyag formátlan, nincsen semmilyen karaktere, mielőtt a művész kapcsolatba lép vele. Akár eszközök, szerszámok nélkül is könnyen alakítható, így az interakció a művész és az anyag között direkt és közvetlen, a munkafolyamat intim.

Az Adaptáció tökéletlenül szépséges darabjai és az ugyancsak kerámiából készült, az ismétlés eszközével felnagyított, nyomatékosított Búvárok a művész által a hétköznapi világban talált és átalakított tárgyakkal kerülnek kontextusba. Az oroszlánfej, mint trófea, a baltanyélen táncoló játékfigura, a vonzóan színes és formás csalikacsa felerősítik az iróniát és az adaptáció gesztusát. Rigler András banális tárgyakat sajátít ki, és emel át a művészetbe, ezzel megfosztja eredeti funkciójuktól és egészen más kontextusba helyezi őket, fölvetve a kérdést: Meddig lehet elmenni ama különbség minimalizálásában, amely a művészit a valóságostól elválasztja? Hogyan befolyásolja a világ banalitása a művészet vagy az életünk banalitását?

Spengler Katalin