Ilona Keserü Ilona

30 May – 30 June 2017

ilona_keseru_ilona_meghivo_kisterem_2017
ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_1

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_2

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_4

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_installation_view_kisterem_3

Installation view with works of ILONA KESERÜ ILONA , Kisterem, 2017

ilona_keseru_ilona_hill_1973_oil_embossed_canvas_78x78x16_small

ILONA KESERÜ ILONA: Hill, 1973

oil on embossed canvas, 78,5x78,5x15 cm

ilona_keseru_ilona_homoru_terseg_2009_olaj_vaszon_150x200_small

ILONA KESERÜ ILONA: Hollow Space, 2009–2010

oil on canvas, 150x200 cm

Színekről

„Úgy érzem, a színek sajátos skálája a legszilárdabb ebben a világban (…) A formák, amelyek hordozzák e koloritot, még nem feltétlenül véglegesek.” – írta Perneczky Géza az érett kezdetek idején a Budapester Rundschauban 1968-ban Keserü Ilona művészetéről.
Ma, 2017-ben már magabiztosan nyilatkozhatunk a fönti kijelentés igazáról. Keserü Ilona festészetének tengelye valóban a színekhez időben és térben változó viszonya, azok kutatása és különböző megnyilvánulási formája.
A 60-as évek végén új vonulatként jelent meg a festészeti munkásságában, amelyet Keserü maga színkutatásnak nevezett el. Mindezzel a korábbi – piros – narancs – rózsaszín orientáltságú színhasználatát kívánta tágítani, első sorban a spektrumszínek tartományai felé. Ebben különös és ösztönző mozzanat volt az a természeti látvány színeit elemeire bontó gyertyalángfotó, amelyet Ottlik Gézától kapott, és egy külföldi naptár képes lapja lehetett. Számos festmény témája lett tehát a pigmenttel kikeverhető színek skálája a színfelbontás és a színek egymásba való átmenetének elemzése, illetve a festékből kikeverhető legnagyobb szín-intenzitás.

A fordulat

„1972-ben egy hullámfelületre hatszögű foltokból komponált képet festettem. A fénytörés tiszta színei sokféle árnyalatban közelítették meg egymást ezen a képen. Semleges, áttetsző árnyalatok után kutattam, szürkét nem akartam használni. Kevergettem a világos okkersárgát, zöldet, rózsaszínt egymással. Finom átvezető színek jöttek létre, amik leginkább saját bőrömre hasnlítottak, ahogy figyeltem a festett foltok előtt mozgó kezemet (…) A meghitt es titokzatos bőrszín – Goethét idézve: »valamennyi egymástól eltérő változatában a legkevésbé sem elemi szín, hanem szerves főzés által megdolgozott jelenség« – a fénytörés, a szivárvány minden színárnyalatával vonzza egymást, mindegyikkel harmonikus együttest alkot.
Éveken keresztül képek és tárgyak sorát készítettem e felismerések alapján.”

A végtelen színsortól a cangiantéig

A Színoszlop, a Hengerpalást, vagy a színek folytonosságaként megjelenő, Vidovszky Lászlóval közösen létrehozott Hang-Szín-Tér-akció, és később, a végtelen színszalag- gubancokban a kép tárgya egyszerűen a színsor megfestése, sokféle festészeti eszközt felvonultató kompozíciós együtthangzás megjelenítése volt.
E gondolkodás során állt elő egyszer csak a Szín-Möbius 1987-ben, amely számtalan méretben, változatban készült el önálló tárgyként és festmények motívumaként.
A végtelenített színsor és a Möbius térforma összekapcsolása során a különböző színárnyalatok folyamatos egymásba kapcsolódással, zökkenő nélkül haladnak egy megfejthetetlen térben. Azonban a Möbius-reliefek szokatlan együttállásokat is eredményezhetnek, szokatlan szín-akkordokat. De a kétezres évek új felfedezése, a cangiante mégsem teljesen erre a felismerésre épül.
Ilona Keserü Ilona 2001-ben, római útja alkalmával, a Capella Sistina mennyezetfreskóinak megtisztított felületein szembesült egy új – ám Michelangelo idejében teljesen általános – festészeti – optikai jelenséggel, amelynek a neve: cangiante. Ez a találkozás magától értedődő, szenvedéllyel és valódi kutatókedvvel járó új fejezetet nyitott Keserü festészetében.
A cangiante arab eredetű szó, színváltást jelent, és már jóval Michelangelo előtt, a 14. században jelent meg a közép-itáliai festészetben, de késői alkalmazását Keserü felfedezte a 20. századi modern itáliai festészetben is (Perilli és a Forma 1. Csoport munkáiban). A cangiante azonban a maga korában bevett festői fogás volt, amelyet első sorban a drapériák és öltözetek ábrázolásánál használtak. Lényege szerint nem komplementer, vagy ún. harmonikusnak tekintett színpárok kerülnek egymás mellé, hanem saját fényüket és egymás ragyogását fokozó, nem a logikán, hanem személyes szín-preferenciákon alapuló színértékek. A szájhagyomány útján terjedő festészeti receptet végül Cennino Cennini jegyezte le az Il libro dell’arte című konkrét fogásokat tartalmazó gyakorlati kézikönyvében. A Capella Sistina freskóin Michelangelo a hagyománynak új lökést adva, új színpárokkal, az expresszív hatást fokozandó, plasztikus alakítással aknázta ki a cangiantéban rejlő lehetőségeket. Ilona Keserü Ilonát ezek a váratlan, harsogó színakkrodok, „néha hajmeresztő dolgok”, lilák-kékek, narancsok-zöldek ragadták meg. Festészeti alkalmazásukban azonban nem csak az intenzív szín-együttállások harmonikus-diszharmonikus megjelenése foglalkoztatja, hanem a színváltás felidézte zenei harmóniák, a „legtitkosabb szubsztancia” mibenléte is.

Aknai Katalin