Kiállítás

A pillanatnyi együttállást konstellációnak nevezik. Ez lehet véletlen és lehet szándékolt, de mindkettő esetében a megnevezés arra utal, hogy olyan jelenségnek lehetünk tanúi, amely önmagán túlmutató jelentést mutat.
Fodor János kiváló megfigyelő. Jár kel a világban, miközben észrevesz apró dolgokat, amelyek önmagukban létezők, de az ő szemében ezek összefüggésbe kerülnek más valóságelemekkel, amelyek ugyan azon a helyen és időben láthatók. Az egyszerű tények párosításhoz vezetnek, olyan kapcsolatkereséshez, aminek során egy kiválasztott dolog egy másik kiválasztott dologgal kerül összefüggésbe, és így jelentésközvetítővé válik. A valóság tele van apró részletekkel, amelyek jelentést kaphatnak, ha megfelelőképpen párosítjuk őket. A művész feladatának egyike lehet, hogy ezekre a kapcsolatokra felhívja a figyelmet azt állítván, hogy világunk feltárandó konstellációkkal telített felület.
Fodor több médiumra kiterjedő munkásságában az összefüggésekre rámutató analitikus, feltáró magatartásforma az összekötő elem. Legyen akár rajz, fénykép, tárgy vagy videó, a munkák minden esetben olyan gesztusokat mutatnak be, amelyek a valóság megismerésének rejtett dimenzióit tárják fel.
Ha lehet modellszerű helyzetet keresni munkásságában, akkor fényképei bizonyosan azok. A legtöbbször városi környezetben fellelt meglepő együttállások a valóság objektumai közötti értelmezhető véletlenre hívják fel a figyelmet. Az utca tárgyai, plakátok, ragasztott feliratok humort és a felismerés örömét árasztják.
Tárgyai ennek a kapcsolatkeresésnek a kivetüléseiként is magyarázhatók: talált tárgyakból összerakott installációi és szobrai a tárgykultúra művészettörténeti és mindennapi asszociációit mutatják. Összeállításai mögött a huszadik század koncept és pop gondolkodása találkozik a művészi helyzetfelismerés gyakorlatával.
Fodor videói újabb aspektusát adják világnézetének. Véletlenül adódó események esztétikai és filozófiai szépségét bemutató rövid darabjai mellett az utóbbi időben olyan képsorokat is rögzített, amelyek mozdulatok, gesztusok képzőművészeti vonatkozásait tárják fel. Akár a falon nyomot hagyó toll, egy balettcipő kopogtatta geometrikus forma a vakolaton, vagy egy ruhadarab falhoz csapódásának látványa és hangja mind a maga egyszerűségében győzi meg a nézőt a legapróbb valóságrészletek értékéről és tartalmáról.
A rajz a művész kézjegyének legszemélyesebb formája. Fodor esetében vonalai következetesen egyszerűen megrajzolt figurákat mutatnak és vetítenek egymásra, amelyek formájukkal és mozdulataikkal a mára egyre inkább elismert képregény kultúra világára támaszkodva beszélnek általános érzelmekről és viszonyokról.
E művészi tevékenység egysége épp különbözőségében, sokoldalúságában rejlik. Fodor János minél több oldalról világítja meg ugyan azt a tapasztalatát, annál jobban tudja érzékeltetni annak szépségeit és szerethetőségét. Fodor bár a szavak embere, mégsem tud mindent elmondani arról, amit átél. Verbalitáson túlmutató közlési módszere a képzőművészet, aminek segítségével olyan dolgokat is a figyelem középpontjába tud állítani, amelyeket a legtöbben elkerülnénk.

Petrányi Zsolt, 2006

Csatlós Judit

Hétköznapok rejtett útvesztői
Fodor János kiállítása a Kisteremben

„Elterjedt hiedelem, hogy volt valamikor egy első Clarice, de nincsenek bizonyítékok, amelyek ezt kimutatnák; lehetséges, hogy az oszlopfők előbb voltak a tyúkketrecekben, mint a templomokban, a márványurnákba előbb vetettek bazsalikomot, mint az elhunytak csontjait.”

Jól ismert tárgyak, ezerszer látott jelenetek, képregényekből felderengő figurák vesznek körül. A közeg sem idegen, minden a lehető leghétköznapibb, mégis zavarba jövünk. Elbizonytalanodva tapogatózunk a kapcsolatokat és együtthatásokat keresve. Mégis miért használhatatlan a hétköznapi értelem és gondolkodás, mikor Fodor János a minket körülvevő valóságelemekből építkezik?

Válságba hoz minket a művész, gondolkodásunk „szakadásait” emeli a középpontba. A felhasznált és idézett tárgyak és jelenségek önmagukban, a mindennapi tudás „máza” nélkül válnak láthatóvá. Az „ismerős” új konstellációkba rendezve jelenik meg, így a hétköznapi „különössé” válik. Talált tárgyak és „kis hibás” áruk, funkciót váltott eszközök, sérült és megsértett díszek sorakoznak a fali polcokon. Olvasó szerzetes üres kézzel, ejtőernyő nélkül landoló katona, földhöz rögzített zeppelin, preparált olló. Az otthonunk tárgyain már nem látjuk ugyanezeket a groteszk hiányokat és protéziseket. Az otthon fülledt levegőjében, mindent olyannak érzékelünk, amilyennek elvárjuk és vakká válunk a rendellenességekre.

Bélyeggyűjtőként leáztatom a bélyegeket. Levélíróként meg sem nézve ragasztom a borítékra azt, amit a kezembe nyomnak. Postai dolgozóként a bélyegeket távolságokkal és sebességekkel hozom kapcsolatba. Az érték gyűjtőként a ritkaságban és hibában rejlik, levelezőként a szolgáltatásban, amit megváltok vele, postáskisasszonyként az egyik munkaeszközöm. Egyszerre csak egyféle szemmel tekinthetek a bélyegre, még ha mindhárom módot birtoklom is. Különböző szerepeinkből adódóan tudásunk törésekkel és szakadásokkal terhelt, melyek fölött elsiklik a tekintetünk. Az egyes fragmentumok összeférhetetlenek, mivel gondolkodásunk különböző releváns szinteken elhelyezkedő témák között oszlik meg, és nem is sejtjük, milyen korrekciókat kellene tennünk, miközben észrevétlenül ingázunk a szintek között.

Sem a tárgyak múltja, sem lehetséges jövője nem befolyásol használat közben. Az újrafelhasznált és barkácsolt eszközeink esetébe is csak az számít, hogy minél jobban megfeleljenek funkciójuknak. A Trófea szarvasagancsa helyén egy homályos tükör van, mikor otthon elébe állunk, csak magunkat látjuk, a keretet észre sem vesszük. A Zsáner sorozat megfejthetetlen célból készült sportplasztikák gyűjteménye, melyek egykori versenyek díjai, emléktárgyai lehettek. Szobáinkban egymás mellett sorakoznak a hasonló, ottfelejtett, szerepüket veszített souvenirek. Ezek most újra a figyelem terébe lépnek, hiszen Fodor apró hozzátoldásokkal, festéssel a tárgyak jelentését újrarendezi.

A hétköznapokban inkább elfogadunk, mint megkérdőjelezünk. Nem kutatjuk az igazságot, és nem törekszünk bizonyosságokra, beérjük a valószínű információkkal. Ez a mindennapokhoz kötött gondolkodás mindaddig fenntartható, amíg bizonyos alapvető feltevések érvényesek maradnak, amíg a meglévő tapasztalataink elegendőek a problémák megoldásához és a környezetünk hozzánk hasonlóan alkalmazza ezeket a sémákat, használati utasításokat.

A kizökkenés, a mindennapi világnézet „válsága” megtöri a szokások folyását, az érzékelés és a gyakorlat új feltételeit teremti meg. Szemléletesen modellezi ezt a helyzetet az idegen, aki nem osztozik az adott kultúra vagy csoport alapvető feltevéseiben. Számára egyszerre kérdőjeleződik meg az a tudás, amelyet korábbi életében elsajátított, és az, amivel éppen szembesül. Definiálnia kell minden szituációt, elemeznie kell minden jelenséget. Számára láthatóvá válik a megközelített kulturális minta összes ellentmondása és következetlensége, tudatosul a bizonyosság hiánya.

Saját életvilágunkban is idegenné válhatunk, elég egy elakadás, egy várakozás vagy a puszta unalom, amely alkalmat ad a figyelemnek az addig észrevétlenre való fókuszálására. Ilyen kizökkenésre, kontemplációs gyakorlatra kényszerítenek Fodor János videói. Egy lepusztuló ház falán a Luxus felirat üresen cseng, az elhaladók nem érzékelik a szó jelentése és az épület közti elkülönbözést. Egy kirakatra ragasztott matrica a mögötte tükröződő világgal áll fel új konstellációba. Végeredményben nem is a feliratok, vagy piktogramok jelentése a „különös” forrása, hanem a képsorokon megszülető, majd letűnő pillanatnyi egymásmellettiség, a tükröződések, árnyékok és transzparenciák. A szemlélődésen keresztüli megismerésben a közeli és távoli közismert kapcsolata rendeződik át: a lehasznált tárgyak, a folttá bomlott formák ismeretlen távolságokból tűnnek elénk, a távlatok képei pedig közvetlen közelünkben öltenek testet. A tér és idő szövete új mintázatokba rendeződik, és összecsengéseket kínál.

A figyelem szóródásának melléktermékei a beszélgetések, telefonálások, italozások közben létrehozott alkotásaink, firkálmányok, viaszbábuk, csomagoló anyagokból hajtogatott virágok. Ennek a világnak a részei Fodor parafa szobrai. Ezek a kis tákolmányok észrevétlenül keletkeznek és tűnnek el az életünkből, soha nem válnak számunkra láthatóvá, legtöbbször egy asztalon felejtve végzik. Ezt a babrálást idézik a rajzok is. A véletlen felsejlő formák folytonos átváltozása, az apró módosítással jelentésváltozáson áteső idézetek és ismétlődések, egymásra vetítődések, rajzfilmszerű figurák válnak ki a vonalhálóból.

A valóság rejtett dimenziói tárulnak fel, amelyet sem a hétköznapi tudat, sem a tudományos megismerés nem érzékel. A rétegek és a síkok meggyűrődnek, elhajolnak, szétszakadnak és egymásba csúsznak. Egyvégtében kiépülés, átalakulás és átértelmeződés zajlik.

(exindex, 2007. március 12.)

Perenyei Monika

Alapanyag: az élet maga

„Az érzékek mértékén” című kiállításon szerzett tapasztalatainkat Fodor János kiállításán kamatoztathatjuk. A leheletfinom, egyszersmind brutális rajzait, vizuális naplóját feltáró mappákban a következő jegyzetet olvashatjuk: „A kérdés a következő: a művészet utal a művészettörténetre, vagy a művészettörténet utal a művészetre az aktualitás szemszögéből?” A felvetés nem új, de eleven, ha el nem is dönthető. Mindenesetre egy karakteres, szubjektív feltárulkozásait értelmezhető médiumok medrébe terelni képes alkotó kisiklik a teória diktátumából. Mint Fodor, aki a keze ügyébe kerülő tárgyak, parafadugók és bolhapiaci szerzemények újrahasznosításával, a hétköznapi és az esztétikai szféra fedésbe hozásával nemcsak nosztalgiázik a valóság után. Intimitást teremtő, levelezőlap nagyságú képernyőn installált Rom című filmjének alapanyaga maga az élet: itthoni és külföldi utazásai során rögzített (elkapott vagy meglesett) jelenségek, jelenetek. Minél többször nézzük meg Fodor egyszerre ismerős és enigmatikus, professzionalizmust véletlenszerűséggel ötvöző, zenei hatású dramaturgiával megkomponált képszekvenciái folyamát, annál intenzívebben mesél.

(Műértő, Tárlatvezető, 2007. március)