Travelling with a blind map

Anca Benera and Arnold Estefán (RO), Kitti Gosztola and Bence György Pálinkás (HU), Hiwa K (IQ), Alex Mirutziu (RO)

Curator: Flóra Gadó

06 June – 06 July 2018

1_installation view with works of Kitti Gosztola Bence György Pálinkás Anca Benera Arnold Estefán Kisterem 2018

Installation view with works of KITTI GOSZTOLA - BENCE GYÖRGY PÁLINKÁS, ANCA BENERA - ARNOLD ESTEFÁN, Kisterem, 2018

2_installation view with works of Kitti Gosztola_Bence György Pálinkás Anca Benera_Arnold Estefán Kisterem 2018

Installation view with works of KITTI GOSZTOLA - BENCE GYÖRGY PÁLINKÁS, ANCA BENERA - ARNOLD ESTEFÁN, Kisterem, 2018

3_installation view with works of Kitti Gosztola_Bence György Pálinkás Anca Benera_Arnold Estefán Kisterem 2018

Installation view with works of KITTI GOSZTOLA - BENCE GYÖRGY PÁLINKÁS, ANCA BENERA - ARNOLD ESTEFÁN, Kisterem, 2018

4_hiwa-k_pre-image_blind-as-the-mother-tongue_2017_single-channel-hd-video_16-9_color_sound_with-english-language_18-min

HIWA K: Pre-Image (Blind as the Mother Tongue), 2017

single channel HD video, 16:9, color, sound, 18 min

5_installation-view-with-works-of-alex-mirutziu

Installation view with works of ALEX MIRUTZIU, Kisterem, 2018

5_installation view with works of Alex Mirutziu Kisterem 2018

Installation view with works of ALEX MIRUTZIU, Kisterem, 2018

7_alex mirutziu_unit of survival 7_2016_mixed media objects_23x32x16_19x34x11cm

ALEX MIRUTZIU: Unit of Survival 7, 2016

mixed media objects, 23 x 32 x 16 cm, 19 x 34 x 11 cm

6_alex mirutziu_unit of survival 7_2016_mixed media object_31x41x26cm

ALEX MIRUTZIU: Unit of Survival 7, 2016

mixed media object, 31 x 41 x 26 cm

travelling_with_a_blind_map_kisterem_invitation_2018

A kiállítás az otthon fogalmából indul ki és az ebből fakadó bizonytalan helyzeteket térképezi fel. Mit jelent ma az otthon, az otthonkeresés, a valahova tartozás, egyáltalán használhatjuk-e még ezeket a fogalmakat a szó hagyományos értelmében? Mit változtat ezen a kortárs képzőművészeket is érintő állandó utazás, ingázás, a nomád életmód? Ahelyett, hogy az otthon kereséséről beszélnénk, nem inkább egyfajta folyamatos hazatérésről lehet szó, ahol az ember mindig mozgásban van és ebben a mozgásban próbálja megtalálni a stabilitást? A kiállítás másik kulcsfogalma az utazás, amelyben paradox módon kapcsolódik össze egymással a szabad választásból fakadó felfedezés öröme és a társadalmi-politikai helyzetek által kikényszerített távozás. A résztvevő művészek nem annyira direkt, inkább poétikus stratégiákat mutatnak be, amelyek a személyes kiindulóponttól kezdve, a saját ország múltjának vizsgálatán át, a tágabb értelemben vett geopolitikai és ökológiai kérdésekig terjednek. Ezáltal olyan kortárs tapasztalatokra reflektálnak mint a migráció, a nomadizmus, a területek tulajdonjoga, vagy az ún. öko xenofóbia.
A kiállításon résztvevő művészek egy része nem ismeretlen a hazai közönség számára: Alex Mirutziu például májusban mutatkozott be a Trafó Galéria Gondolat plasztika című sorozatának keretében vagy az Új Budapest Galériában megrendezett Kétfejű gyufa kiállításon; Hiwa K viszont most először állít ki Magyarországon: az Irakban született, jelenleg Berlinben élő művésznek a legutóbbi Documentán bemutatott videója lesz látható a kiállításon.

Gadó Flóra

The starting point of the exhibition is the notion of home and its goal is to map out the uncertain situations departing from there. What does the notion of searching for a home, belonging mean today, can we still use this word in its traditional sense? How can the process of constant travelling, nomad lifestyle which often affects contemporary artists, alter this? Instead of talking about looking for home, could we talk about a constant homecoming, when the person is in a continuous moving and intends to find stability within this drift. Another keyword in the exhibition is the notion of travel in which the joy of discovery coming from free will are paradoxically intertwined with those social-political situations when leaving is forced.
The artists reflect on these themes in a more poetic, indirect way and present different kinds of strategies, starting from their personal background, through analyzing their countries past, towards wider geopolitical and ecological aspects. Through these they bring into notion such pressing issues as migration, nomadism, the ownership of land and the so-called green xenophobia.

Flóra Gadó

Otthonosan mozogni

bármily elvont szellemi tartományban, a magyar nyelv szerint, testi tapasztalatot, mozgást is jelent. Jártasság valamiben a sokféle „járás” (olykor üresjárat) révén jön létre.
Ha mozgás van, akkor nyugati kultúrkörünk mindazon oppozíciói, amelyek a statikusság, határhúzás képzeteiben gyökereznek – természet–kultúra, emberi–nem-emberi, saját–idegen, eredeti–másolat, őshonos–betelepített, természetes–művi, testi–technikai stb. – mindezen ellentétek fellazulnak, kimozdulnak.
Az Utazás vaktérképpel kiállítás művei egyrészt nagy távolságú földrajzi tereket szelnek át, és ezáltal lokalitásokat jelölnek (Iraki Kurdisztántól Németországig, romániai hegyektől az Antartktisz Mary Byrd Landjéig vagy a Japánban őshonos keserűfű budapesti római parti lelőhelyéig), másrészt mediális határokat lépnek át, vegyítenek, a matériák különneműségének érintkező zónáit teremtik, egy-egy médium történeti és technikai különbségeit is jelölve. Alex Mirutziu „túlélési egységeinek” (Unit of survival #7, 2017) hibrid szobraiba ékelt polaroid „ágai” és az erdő fáira applikált tükör-ág digitális fotójának lightbox (Unit of survival #3, 2017) változata rezonálnak egymásra, természeti és technikai közös zónákat teremtve.
A kiállított művek együttesen az otthon többnyire statikus fogalmát a mozgás, az elmozdulás irányába nyitják fel. És olyan emberi (?) „túlélési” módozatok kereséseként is tekinthetők, amelyek a technikai, érzéki, testi, mediális, antropomorf és nem antropomorf interakciók teremtésében érdekeltek. Végső soron az emberi otthonosságának illékony konstellációkban keletkező lehetőségeit kutatják, a nem-emberi, nem-kisajátító, örökös megkettőződő – Nárcisz és Echo ovidiusi alakok inherens ön-távolságában benne rejlő – nem-azonosságok érintkező mozgásait térképezik fel.
A vaktérkép emlékképekre hagyatkozik, előhívható múltbeli tudásra, érzékre, a külső és a belső kép együttműködésére. A tájékozódás optikai elsőbbségét mozdítja ki Hiwa K 2017-es Pre-Image (Blind as the Mother Tongue) című videómunkája a különböző irányokba „néző”, egyetlen rúdra erősített (visszapillantó) tükrök hordozása révén. Az orrnyergen tartott rúddal való egyensúlyozás és hosszú gyaloglás a szem kitüntetett pozícióját a többi érzék bevonásával árnyalja. Vertikális és horizontális, hierarchikus és mellérendelő struktúrák összezavarását valósítja meg a tükrök beékelésével, a távolságot és a tükörképek között közlekedő tekintetet teszi láthatóvá, miközben megsokszorozza és egyben fragmentálja a látás irányát. A protézis-tükrökkel a látásnak teremt folyton mozgó útvonalakat. A visszatükröző felülettel ugyanakkor megnöveli a láb-, illetve testmozgás és az irányító szem távolságát. A megsokszorozott látvány „vakságán” keresztül kell a mozgó testnek más érzékszervekre támaszkodva új egyensúlyérzékére rálelnie.
A látványt szó szerint mozgóképekké transzformálva, az emberi test az egyensúlyozó járásra koncentrálva válik külső és belső (emlék)képek előállítójává és hordozójává, a képek otthonává. A mozgás, a járás ritmusa nem független a képektől. Az emlékekkel terhelt terekben, ahol egykor a művész Irakból átszökött Európába, láthatóan sokkal nehezebb egyensúlyoznia, fogódzókra van szüksége, míg Rómában a szobrok artisztikus közegében egyenesen humorosan szabaddá válik a „mozgó(-)kép ember.” A testmozgás ritmusában tehát a nyelvi narráció képeitől nem függetlenül egyfajta belső utazás is detektálhatóvá válik. Az angol nyelvű narrációba beékelt anyanyelv képsötétje a saját és az idegen szétválaszthatatlan, ám létező és különböző rétegeit jelzi a hangzó nyelv szintjén.
A tekintet irányának átszerkesztése révén az orrnyereg mint tartófelület közvetve a lélegzést is mindvégig a „szemünk előtt tartja”. Anca Benera és Arnold Estefan No Shelter From the Storm (2015) című videója az erdők (hiányzó) oxigén-zöldjét fekete-fehér képsorozattá absztrahálja. A kezdeti pillanatnyi lombnéző vertikális kameraállást az ágak, rönkök, fatörzsek, törmelékek, gyökerek között „botladozó” földközeli kameramozgás követi, amely haptikus (tapintó) látást vált ki, és amelyet a befejezésben a panoramikus optikai rálátás vált fel. Az erdő (adott esetben menedék- és rejtekhelyet biztosító) sűrű, védelmező sötétje helyén az erdőirtások és légifelvételek közös optikai felügyelő technikai rendszere válik láthatóvá. A mű azonban nem marad a pusztítás és felügyelet vizuális didaxisában. Peter Seeger 1960-as években írt háborúellenes dalának (Where have all the flowers gone) fütyült változata az erdőket magányosan járó alkotók lépésének közös ritmusává változik, hangzó járássá változtatva a látványt. És a videó Narcisszus akusztikus párjaként a refrént mint természeti Echót hozza létre: az emberi füttyhang a hegyek visszhangos terében megtalálja a helyét, a természeti hangvisszaadás emberi és nem-emberi közös alkotásává változtatja az artisztikus refrént. Kioldja az emberi léptékből.
Természeti és emberi interakciójának ökokritikai koncepciója legkézzelfoghatóbban Gosztola Kitti és Pálinkás Bence japán keserűfű – a kiállítóteremben helyet kivívó – kötegének (Vad kert utópia, 2018) széttartó ágazatában jut(hat) érvényre. A növényvilágra rávetülő antropomorf szemléletet, az őshonos és az agresszív idegen faj ember által konstruált oppozícióját a közösségi alkotás mint megművelő (a cultivare értelmében) aktus mozdítja ki és fogja transzformálni a workshopok során. A köteg egyszerre foghatja össze a menedékre vágyók kunyhó (ősképének) lehetőségét, vagy hangszerré változva a ritmus kulturális voltának összetartó- és széthangzását.
A kunyhó vagy sátorépítés ugyanakkor nyelvünkben a sátorfa felszedését is magában hordozza, az útnak indulást mint fiziológiai adottságot, hiszen ahogyan Herta Müller egy interjúban mondja: „Gyökerei inkább a fáknak vannak, az embereknek lábuk van, amivel menni tudnak vagy futni, esetleg elfutni, ha kell.” (Herta Müller – Váradi Júlia: „Én nem akartam disszidens lenni”, Élet és Irodalom, 2012, november 30.)

Dánél Mónika