Anikó Loránt: Everything that moves

10 October – 7 November 2014

kisterem-meghivo-lorant-aniko
lorant_aniko_2014_01_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_05_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_09_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_12_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_15_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_16_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_17_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

lorant_aniko_2014_19_small

Installation view with works of ANIKÓ LÓRÁNT, Kisterem, 2014

Ahogyan Kállai Ernő a bioromantikát megnevezésével létrehozta, propagálta, mert nagyon szerette volna már látni azt a fajta művészetet, úgy nagyon örülök Loránt Anikónak, amióta tudok róla. A bioromantika maradéktalanul nem valósult meg; több művész számára termékeny kisajátítási alappá vált – több hullámban is – de például Kepes György munkájában, a Látás nyelvében mégis létrejött legalább a technikai eszközök közvetítette természet-megismerés képi világának a képi köznyelvbe való szervesülése. A bioromantika részcélja, az új látásmód széles körű elterjedtsége valóra vált.
Nekem szerencsém van, Loránt Anikó szembejött még az Ernst Múzeumban a 2009-es Derkovits-ösztöndíjas beszámoló kiállításon. Egy új emberközpontúság ismérveit vázoltam később, szemben az egyre elaprózódó tematikákat remixelő kortárs képzőművészettel szemben – a kortárs művészek zöme jelenleg a kiállítási praxisában information jockey-ként, azaz IJ-ként dolgozik – és már az ő világának előzetes ismeretében. Amiket már szerettem volna látni, azok egyfelől – jobb kifejezés híján – gyógyábrák: olyan képi összerakottságok, amikre ránézve jobb lesz neked, mert a kép nyelvén keresztül fogalmaz meg életigenlő, szeretetteljes, ősbizalmi állapotot rekonstruáló, személyiségfejlesztő, öntudatteremtő, igaz, stb. tartalmakat. Kizárólag képi nyelven, kultúrafüggetlenül, tehát nemi, nemzeti identitások fölötti össz-emberi minimumként. Kutatások rendkívül bőszen szeretnék persze e képi nyelviség elemeit tudományaik alá hajtani; így a jungi elvekre építő elgondolások legalább is a rajzlap helyeinek jelentést tulajdonítanak, és hogy oda milyen motívumok kerülnek, a kódfejtés része már. Naiv dolog volt gyógyábrákat elvárni, hiszen ha meglesz a képlet, és tényleg működik, úgy azonnal cserélik belé a hatalmasok az általuk kívántabb, kommunikálandó tartalmat. Hiába az atomreaktor, ha eleve atombomba készül belőle.

Loránt Anikó nyíltan tesz mindarra, ami szűken vett kortárs művészetünk elvárásrendszere, sőt, inkább még mindarra is, ami fejlett nyugati civilizációnk teljes diskurzus-felhője. Azért tartom rendkívülinek művészetét, mert, mint ahogy Kállai szeretett volna látni valami egészen konkrétan olyat, abban a korban, az emberiség jólétének érdekében, úgy Loránt is talán hasonlóan cselekszik.
Meggyőződésem, és tudományos kutatások garmadát lehetne hozzá idézni, hogy hogyan zombulunk. Jelenlegi infokommunikációs társadalomhiányunkban az információ nagyon inflálódott. Rengeteg elérhető és nézett mozgókép továbbá helyettesíti azt a régi funkciót például, hogy álmodunk – ilyenekre gondolok. Minden információ a befogadóra irányul, ezért „szűrők” személyre szabni igyekeznek az áradatot. Vagyis a személy a szűrőkre szabódik, mert látszólag ízlésének mentén, saját döntéseinek következtében tesz bensővé mindent, ami jön kívülről. Identitás-dizájnerek ingatlan-befektetései vagyunk – ha számítunk fogyasztóként bármit is. Mindemellett nem juthat felület befelé figyelni, Loránt pedig éppen ezt műveli. Mivel az elvárás- és intézményrendszerből kilépett független zárvány, ezért nincs diszkurzív beágyazottsága, de társadalmi aktualitása viszont annál inkább.
Szabadsága elszigeteltsége.

Nagyon sok, technikailag hasonló művészet létezik: a kis méretű, intim fehér papírokra akvarellel, ceruzával, filccel dolgozó társainak szürrealisztikus képzettársításai, a harmadik elme csodái: „egymástól távoli” dolgokat asszociáló vizuális talányok. Ezek javarészt dekontextualizának, külső dolgokat fogalmilag bizonytalanítanak el. Lorántnál is van példa ilyen lapokra, ahol a fenyő- és hajóformák hatják át egymást – de nem ez a jellemző, illetve, ami érdekessé teszi rajzait, akvarelljeit. Totálisan elfordul a dolgoktól, nem foglalkozik azok relativizálásával. Maradnak a személyek, égi és földi teremtmények, azaz az élők (Minden, ami mozog), és az ezek között húzott „egymástól távoli” asszociációk egyáltalán nem kioltásba torkollnak, hanem idézőjelbe a távoliságot teszik. A csillaggyűjtő fiú, a csillagszőnyeg, a fenyőfamancs, varádicstoboz esetében a harmadik elme mágiája mind-mind csak az élőségre fog tehát kilyukadni.

Véletlenül mindez a szervesülő világ még a bioromantika tartalmával is összecseng; ami persze a mikro- és makrokozmosz közötti analógiák tanának is, a teremtett világ misztikus egységben látásának is megfelel, és azzal az új mozzanattal egészül ki, hogy a mikroszkópok és a teleszkópok adta új ábrák, formák, mintázatok analógiáját képes már bemutatni („a kristályoktól és sejtektől a bolygókig és a spirálisan örvénylő csillagködökig ugyanaz az alapszerkezet, az életnek ugyanaz az egyetemes taktusa, lendítő ereje érvényesül”) (Minden, ami mozog). Lorántnál is a sejtszerű szerveződések, idegsejt-kapcsolódások gyakran előjönnek, ágak elágazásaképpen, emberré, vagy mássá formálódó-tömörödő gombafonál-szerű hálózatban.

Kísérteties ott kezd lenni a bioromantikus megfelelés, amikor azzal szembesülünk, hogy Loránt képein rendre nemcsak a szerves, hanem azokkal karöltve, sokszor egyenesen szimbiózisban a mértani alakok is – majd ezek derivátumai, kristály-konstrukciók – egyaránt a motívumkincs részeit alkotják. „Mértani vagy szervi jellegű, elemi formákra van szükség, amelyek éppen végső egyszerűségük révén alkalmasak arra, hogy bennük mint középpontban a dolgok roppant körének közös értelmi, eleven összefüggése nyilvánuljon.” (E két idézet Kállai 1948-ban megjelentetett A természet rejtett arca c. szövegéből származik.)

Azonban e kozmikus távlat nemcsak az életet tematizálja, a csak az erdőben, ősbékében vidáman létező embert, mint néhány portré ezt mintha ábrázolná is, minimális mimikával és tagolással. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan elválaszthatatlan a mértani és a szerves rend Lorántnál, egyben az élet sem desztillált derű. Azaz egyben az irracionális, vad káosz is, az erdei áthatolhatatlan bozót szövedéke az áttekinthetetlen sejthálózat szövedéke. A kozmikus ember pedig egyben a vadember: a kezek olykor karmokat és szőröket eresztenek, ha nem épp erdővé nőnek. Ne feledjük, Loránt egykori művész (az ex-artists kollektíva tagja).

Paksi Endre Lehel