Exhibition of Ádám Kokesch
26 March – 26 April 2012
Kokesch Ádám legtöbb műve: Untitled, és az ebben foglalt eldöntetlenség sok mindent elárul munkásságáról. Először is kifejezi a taxonómiai bizonytalanságot, amit a sorozatosan készülő konstrukciók által belakott vagy elfoglalt terekben érzünk: nehéz eldönteni, minek is nevezzük a telekommunikációs, riasztó- vagy optikai eszközökre, esetleg műholdakra emlékeztető objekteket, melyek alapelemei leggyakrabban ipari eredetű műanyagalkatrészek és vázszerkezetek, az összekapcsolásuk révén létrejövő együttesek funkcióját mégis lehetetlen meghatározni.
Az objektek ráadásul festett felülettel is rendelkeznek, ami újabb bizonytalanságot szül. Kokesch korábbi kiállításain számos olyan hinterglass technikával festett plexilemez szerepelt, melyek elsőre a klasszikus avantgárd konstruktivista festményeit idézték. Újabban viszont a „kép-architektúra” jóval radikálisabban lép át a harmadik dimenzióba. A monoszkópokat sugárzó képernyőkre emlékeztető, szabályos, színes sokszögek alkotta felületek egyre gyakrabban mutatják meg robosztussá növő vázszerkezetüket.
A címnélküliséggel vág egybe a fokozódó tendencia is, hogy Kokesch műegyütteseinek installációs jellege egyre összetettebbé válik. A dekódolhatatlan célszerűség benyomását keltő tárgyak már eddig is a legkülönbözőbb függőleges és vízszintes síkfelületeken tapadtak meg függesztékeikkel, vagy az ablaküvegen tapadókorongjaikkal. Most még meghökkentőbb pozíciókat is elfoglalnak a térben, akár a bútorok oldallapjait is, tovább zavarva a szemmagasságba függesztett műtárgyakhoz szokott befogadó elvárásait. A rendhagyó pozíciók rendszere pedig még jobban kihúzza az adekvát elnevezést kereső lába alól a talajt.
Azért is indokolatlan lenne külön-külön nevet adni Kokesch objektjeinek, mert egyediségüknél jóval lényegibb a hálózatiság. Multipoláris kapcsolatrendszer tagjaiként kapnak sajátos pozíciót, kép-ernyőik egyszerre fogadják be egymás jeleit és sugároznak a másik irányába. A tér pontjain terjeszkedő, kölcsönös relációkban sugárzó interfészek bizonyára energiát vagy információt gyűjtenek be és adnak le, ám egyre kinyomozhatatlanabb vég és cél nélkül. A kommunikációs csatornák öncélú multiplikálódása egészen odáig vezet, hogy számos objekt állványzat-karjai nem csak jelképesen tárják ki napelemszerű interfész-paneleket, hanem kör alakú nyílásaik révén kapcsolatba lépnek a hátuk mögöttiekkel is.
Kokesch így már-már az önfelszámolásig burjánzó objektrendszereinek totális kapcsolati hálójában egyvalamit nem találunk csak: megnevezhető, megfejthető üzenetet. Marshall McLuhan gondolata – „the medium is the message” – kevés művész munkássága kapcsán lenne találóbb.