Katalin Káldi: New Images

6 November – 4 December 2009

kisterem_2009_kaldi_kata_01

Installation view with works of KATALIN KÁLDI, Kisterem, 2009

kisterem_2009_kaldi_kata_02

KATALIN KÁLDI:
Large Petal Face, 2009

oil on canvas, 80x120 cm

Large Rose Face, 2009

oil on canvas, 80x120 cm

kisterem_2009_kaldi_kata_03

KATALIN KÁLDI: Large Petal Face, 2009

oil on canvas, 80x120 cm

Amikor az első mikroszkópokat megépítették, a tudósok nem értették, mit látnak a tárgylemezen. Köznapi formákhoz szokott szemüknek meg kellett tanulnia helyesen látni a feltáruló látványt. Káldi Katalin képeit nézve is el kell távolodni a megszokott közhelyektől, melyek elállják a megértés felé vezető utat. Ilyen legelőször a „nőművészet” csapdája, amibe főleg korábbi munkáira gondolva lehetett belesétálni, melyek a személyes mikrokörnyezet tárgyait, kanalakat és tálakat, cipőket, kesztyűket, aprópénzt vagy karácsonyi díszgömböket ábrázoltak. Sajnos a mindmáig fennmaradt fallocentrikus gondolkodás azonnal nőművészetet kiált, amint efféle eszközök reprezentációit felvonultató festményekről ítél. Pedig ki mondhatná manapság, a szinglik, a queer-identitás, na meg a Gordon Ramsey-k korában, hogy a konyhai tárgyak vagy a ruhadarabok kizárólag a nők terrénumának részei? És mi van akkor, ha kiderül, félrevezető volt az első pillantás, és jobban megnézve igazából nem is a tárgyakról van szó?

Mit jelentenek a képeken a tárgyak? Magritte Ez nem pipa című festményéről szóló híres esszéjében Foucault amellett érvel, hogy a képi reprezentációt el kell választani a tárgytól, melyet a kép gyakran megtévesztő élethűséggel ábrázol. A mi esetünkben ez a tárgyak köznapi konnotációitól való elszakadást jelent. Valójában nem számít, milyen „nemű” tárgyak jelennek meg a régebben olykor narancs, zöld vagy barnás, mostanában viszont tendenciózusan szürkére festett, monokróm vásznak „tárgylemezén”. Csupáncsak köznapiak és esetlegesek. Jóval többet jelent a számosság – az egy, a kettő és a sokaság –, az elrendezés, azaz szimmetria és elszórtság, valamint térbeli viszonyok érzékeltetése az egyszínű csíkokkal megfestett, homogenizált és „végtelenített” térben. A szín, tér és elrendezés viszonya.

„A szín Káldinál teret jelöl. A tér alaptulajdonsága, hogy végtelen. Festményeinek hátterét képező színes tér végtelenségébe belemerülni látszanak a pillanatnyiságot, az ittlétet jelölni kívánó jelzésszerű tárgyak. Ezt a szándékot a tárgyszerű elemek festői gesztusokban való feloldódása fejezi ki. Újabban a golyó vagy a pénzérme témáknál a motívumok erősen strukturáltak, tehát maguk is térszerűek lesznek.” – Írta 2005-ben Bak Imre.1 A fizikai tér geometriai homogenizálása nem vezet a tárgyak metrikusságához, kimért műszaki rajzokhoz: számbavétel csak a festői tulajdonságok tekintetében történik. Pure painterly – de nem absztrakció, hanem festőiség, és e tautológiának tűnő kijelentés egyáltalán nem fölösleges. Káldi Katalin mindegyik képe rövid, tőmondatszerű állítást vizualizál: x (cipő, karácsonyfadísz, érmék) ≠ cipő, karácsonyfadísz, érmék, hanem: x = festmény. Ennyiben konceptuális. A tárgyak elrendezése pedig a konstruktivista hagyományt továbbvivő, szisztematikus kutatásra enged következtetni, amely  azonban  több puszta kombinatorikánál. Az ikonikus egy (tárgy), illetve a kettősség kissé didaktikus kérdésfeltevésén túllépve a 2000-es években megjelenik Káldinál a számosság bonyolultabb problémája. A tárgyak alakzatokba rendeződnek, feszes struktúrájú jelcsoportokat alkotnak (Súlyzók, +- csészék), vagy, ahogyan a dominós képeken, a szabályosság és a véletlen elemét egyaránt tartalmazó alapformát öltenek. A bármennyire szigorú szabályosságban is ott lappangó kiszámíthatatlanság kérdőjele fogalmazódik meg a dobókockák alkotta, fraktálszerű, over-all mintázatokban is, ahol eldönthetetlen, hogy egy adott kockalap az előtér vagy a háttér részeit alkotja-e (Dobókockák I., II.).

Legfrissebb képein a korábbi karácsonyfagömb-motívumból desztillált golyók elrendezése olykor emberi arcot idéz (Szemgolyók, orrgolyó, szájgolyó). Ez a groteszk, arcimboldo-i eljárás, csendélet és portré egyazon festménybe bújtatása, pikírtkedő fricskát tör a komolykodók orra alá a virágszirmokból  komponált képekkel, a morcos és duzzogó Kispofákkal vagy a nagyméretű Rókapofával. Apró űrnyi, hideg, szürke térbe fagyott ábrázatukat  nézve mi mása gondolhatnánk, ha nem játékra, ám a játékot nagyon is komolyan kell venni. Gyakran az önfeledt szórakozás jut róla eszünkbe, de a játék terének muszáj kötöttnek lennie, hiszen cselekvései csak szabályain belül érvényesek, azokon kívül értelmüket vesztenék. A monokróm játéktérben zajló eseményeknek tétje van: a szabadság, amit a festészet mint tevékenység jelent. Ez választás a new media és a relációesztétika korában bizonyára nem a legkönnyebb és magától értetődőbb napjaink kortárs művésze számára. Káldi Katalin viszont dolgokat ábrázoló képeket fest, miáltal olyan tapasztalatról ad számot, amely, bármennyire távolinak tűnjön is ez elsőre, On Kawarával rokonítja őt. Ahogy a parányi virágszirmok lebegnek az örökkévaló mulandóság terében, úgy viszonyulnak On Kawara dátum-festményei a végtelen időhöz: ugyanaz a soha véget nem érő tevékenység, a folytonosan múló számlálása, mindennapi kísérlet a ránk mért végtelen felszabdalására az emberi élet mikroszkopikus mércéjével. Ehhez alázat kell és fegyelem. On Kawara táviratokat küld barátainak. „Még mindig élek” – üzenik ezek a küldemények. Mindegyik Káldi-kép egyetlen nap alatt készül el, a festék száradása miatt nem lehet tovább dolgozni rajtuk. De új nap virrad, a fehér vásznon újra végigsiklik a szürkébe mártott ecset. Az ilyen festészet sosem válik idejétmúlttá.

Ligetfalvi Gergely

A kiállítás az NKA támogatásával valósult meg

1 Bak Imre: Tér. A Knoll Galéria Káldi Katalin 2005. június 9 – július 30-ig tartó kiállítása alkalmából megjelent katalógusában.