László László Révész

14 October – 14 November 2008

revesz_laszlo_kiallitas_3_2008_small

Installation view with works of LÁSZLÓ LÁSZLÓ RÉVÉSZ, Kisterem, 2008

revesz_laszlo_kiallitas_2_2008_small

Installation view with works of LÁSZLÓ LÁSZLÓ RÉVÉSZ, Kisterem, 2008

revesz_laszlo_kiallitas_1_2008_small

Installation view with works of LÁSZLÓ LÁSZLÓ RÉVÉSZ, Kisterem, 2008

revesz_laszlo_not able to do that job_2007

LÁSZLÓ LÁSZLÓ RÉVÉSZ: Not able to do that job, 2007

mixed technique, 70x50 cm

revesz_laszlo_just don't belive that crap you are saying_2007

LÁSZLÓ LÁSZLÓ RÉVÉSZ: Just don’t belive that crap you are saying , 2007

mixed technique, 70x50 cm

Vászonra festett sötét tónusú olajképek sorakoznak a galéria steril-fehér falán. A képfelület domináns barna vagy mélyvörös hátteréből felismerhető alakok és tárgyak válnak ki, realisztikusan megformált – de elnagyolt – részletei, olvasható jeleneteket rajzolnak meg. A „klasszikus” formátum, az anyaghasználat és a figurális kompozíció tapasztalata az értelmezés, a képolvasás lehetőségének biztosabb tudatát, és így az ábrázolttal szemben többnyire az otthonosságból fakadó nyitottság érzetét vonja maga után. A címeket olvasván, a látvány narratív jellege is megnyilvánul, ezért e képek a hagyományos festészet-felfogás kritériumainak látszólag meg is felelnek. A montázsszerűen egymásra festett tárgyak és figurák egy amerikai gengszter krimi – két-három kulcsfontosságú jelenetbe sűrített – történetére emlékeztetnek. Egy-két alakos festményei sem nélkülözik a cselekményt, de azok egészen bensőséges, inkább érzelmeket lefestő egyszerű képek. Mindegyik egy ismerős film vagy forgatókönyv kimerevített képének természetét idézi, az előzmény vagy a folytatás a nézőre bízva szabadon formálható.

Azonban ellentmondás feszül a képiség és tartalma között: Révész festményein nem mechanikus valóság-, hanem emlék vagy inkább víziószerűen megnyilvánuló belső képrögzítés történik. Látszatrealizmus, ami érezhetően több egy szimpla történet vizualizálásánál. Valóság és a látszat határára helyezhetők képei, amelyek a tudat mélyéről feltörő homályos képzetek kibontakozásának felelhetnek meg. Nem szürrealista, mivel lényege nem az automatizmus, de a montázs-szerű kompozíciók gyakorisága az asszociációk szabad áramlásáról árulkodnak, melyek különös összefüggéseket teremtenek. A töredékesség, a fény-árnyék kontrasztok sejtelmessége és e képek mindegyikére jellemző sötét színek, valamint az általuk generált melankólia egyszerre keltheti az ismerős és ismeretlen, a bensőséges és az ijesztő érzését. Ezeknek az ambivalenciáknak a párosítása miatt a kísértetiesség freud-i definíciója kívánkozik ide. Tőle tudhatjuk, hogy a félelem szorongással telített érzésével rokonságban álló kísértetiesség nem csak egy jelenség ismeretlenségéből fakadhat. Egy régóta tudott kényszer, melynek realizálása a tudat mélyén való rejtettségéből és elnyomásából fakadóan elképzelhetetlen lett volna, mégis – ki tudja pontosan miért – egyszer csak a felszínre kívánkozik. Egy megszokott, „ismerős” dolog váratlanul fordul át szokatlanná, „ismeretlenné”, megnyilvánulása kísérteties. Lényege éppen e kettő ellentétében ragadható meg. Mi vagy ki lehet a képek sarkából vagy homályos hátteréből figyelő tébolyult fej vagy a sötétből kitekintő női szempár, mi a szerepe a fekete autónak?

Révész festményeit elnézvén ezúttal a belső képek művészetéről, az alkotás feltáró funkciójáról nyerhetünk tapasztalatot. Az elsőre nem érzékelt személyességgel fokozatosan telítődnek meg a képek, miközben az „értelmezési tartomány” tág terében csapongva sok ismerős és kísérteties képzet keríthet minket is hatalmába.

Keserű Luca

In the dark toned oil-paintings of László László Révész, the montage of superimposed figures and objects, painted on one another, are calling in mind the story of an American gangster thriller that is compressed in two or three quintessential scenes. His paintings of only one or two figures do not lack action either, but are deeply intimate, rather simple paintings, depicting emotions. All of them recall the nature of a still picture from a familiar script or movie, where the premise or the continuation are for the spectator to imagine freely. When reading the titles of his paintings, the narrative of the scenery is also revealed, hence these pictures seemingly meet the criteria of the traditional framework of painting.

However, a contradiction emerges between visual appearance and content: on the paintings of László László Révész, one cannot find the representation of mechanic reality, rather memories or visions are manifesting, as inner illustrations. His paintings can be placed on the border of reality and phantasm that accord to the images surfacing from the depth of consciousness. This could be denoted by the fragmented parts, the mysterious contrasts of lights and shadows, and the melancholia generated by all these, that can arouse the feelings of known and unknown, intimate and frightening all at once. The strangeness of images that have been laying snug in the subconscious, but surfaced suddenly, call in mind Freud’s term of spookiness.

By looking at Révész’s pictures, we can have an insight into the art of inner pictures and experience the revealing function of art itself. The pictures are gradually filled with initially imperceptible privacy: while wandering in the broad space of the “interpretation field”, many familiar and ghostly images can overcome us.

Luca Keserű